Mindig is pongyolának tűnt, hogy a magyar nyelv „komoly” és „könnyű” skatulyákba teszi a zenét.

Erre kiváló példa a London Grammar, amely kibogozhatatlanul vegyíti a zene könnyű és  komoly elemeit.

Nyilvánvaló, hogy popzene, merthogy van gitár, billentyű, dob, mikrofon, szexi szöszi énekesnő és faridzsekis fiúk, de ha eltekintünk a külsőségektől, roppantul elbizonytalanodunk, hogy mi is ez?

Ezeknek a főiskolás éveken még alig túli angol fiataloknak sikerült valami időtlen szérumot kikotyvasztaniuk a zenei üstben.

Ha nagyon akarom, persze be lehet azonosítani a trip-hop, az ambient és az elektronika partvidékét, megfejelve éteri, már-már az operákat idéző női énekkel, szomorkás gitárral és dalszövegekkel.

A zenekarra a Spotify segítségével akadtam rá, és amikor rákerestem az interneten, meglepődtem, hogy egy-egy YouTube videójuknak 10-20 milliós nézettsége van.

London Grammar: Hogy jön ilyen fiatalokból ez a zene?

Néhány év alatt lettek sztárok, eddig mindössze egyetlen lemezük jelent meg (If You Wait, 2013) de még David Cameron angol miniszterelnök is fontosnak tartotta kifejezni irántuk való lelkesedését. (Itt most nehezen, de megállom annak kifejtését, hogy milyen zenékért rajonganak a magyar politikusok; hogy jön ehhez a borzalmas zenei közízlésünk stb.)

Gyakorlatilag az összes dalukat ide lehetne tenni, de legyen akkor a lemez nyitószáma, a „Hey Now”.

A dalnak a szövege a maga egyszerűségében is összetett. Nem konkrét történetet vagy helyzetet mond el, csak egy – ahogy a zenekar fogalmazott – „rezgést”.

A rezgés ez esetben valószínűsíthetően a szerelem-szerető utáni éjszakai vágyódás, ami „ijesztő”, „olyan, mint a villámlás”.

Nem is kell ezen sokat agyalni, a lényeget elmondja a zene és a videó (rendezte: Chris Ullens).

Az viszont roppant megnyugtató, hogy olyan fiatalok bukkannak fel, mint a múltkor bemutatott Benjamin Clementine vagy a London Grammar.