Esti zenehallgatás – Benjamin Clementine: Condolence


Tudjatok róla, hogy ő nyerte a 2015-ös Mercury-díjat. Paul McCartney is tolja a szekerét.


Nagyon kevés az olyan hivatalos zenei díjátadó, amire odafigyelek. Nemcsak azért, mert az utóbbi években ezek leginkább a feltűnési viszketegségben szenvedő énekesnők „véletlenül” kivillanó testrészeiről szólnak, hanem azért is, mert nem többek, mint a show business promóciós gépezetének olajozott és unalmas fogaskerekei.

Kivétel képez a Mercury Prize, melyet minden évben egy válogatott zsűri adományoz a legjobb brit lemeznek.

A díjazott lemezek jellemzően olyan előadókhoz tartoznak, akik tényleg rászolgálnak a figyelemre, nemcsak a szórakoztatóipar, de “a mindenséggel mérve” is.

Rossz hír, hogy ezeket a zenéket Magyarországon egy törpe kisebbség hallgatja; de ez engem – ahogy múlnak az évek – egyre kevésbé zavar.

Az idei díjat tegnap este osztották ki: a brit kritikusok szerint 2015 legjobb lemezét egy 27 éves londoni fiatalember készítette, akinek karriere követi a klasszikus költői és zenészi mintákat.

Benjamin Clementine egy ötgyerekes család legkisebb csemetéjeként látja meg a napvilágot Londonban. Zaklatott gyermekkorában a lázadás elég speciális módját választja: az iskolatársak molesztálása elől a könyvtárba lóg, a Bibliát és az angol költőket  (William Blake, TS Eliot stb.) olvassa. Egyik bátyja hatására aztán a szótárakat és a filozófiai könyveket bújja (innen a különös, kifinomult szókincse), majd 11 korában ugyanezen bátyja zongoráját is nyaggatni kezdi.

Benjamin Clementine

Benjamin Clementine

Az iskoláit 16 éves korában abbahagyja, megszakítja a családjával a kapcsolatot. Először a londoni hajléktalanok romantikus, de minden bizonnyal kőkemény kenyerét eszi, majd Párizsba megy utcazenélni és költészetet keresni.

Utcán majd tömegszálláson lakik, de a nagyobb bajtól megóvja, hogy esténként az utcán – később bárokban és szállodákban – zenél, nappal pedig ír és komponál.

Aztán – arrafelé ilyen is van – felfedezik a tehetségét.

Benjamin Clementine

Benjamin Clementine a párizsi metróban zenél (2010)

A támogató pénzembereknek köszönhetően nemsokára mindenféle turnékon és fesztiválokon találja magát, és nagyon rövid idő alatt nagyon népszerű lesz.

Angliában is elindul a karriere, nem kisebb név áll mögé, mint Paul McCartney, és az újságírók is el vannak ájulva tőle.

A most díjazott lemez (At least for now) az első, bemutatkozó albuma.

Ha kibírtátok idáig a fecsegésemet és meghallgatjátok a dalt is, akkor talán megértitek a zsűri döntését.

Lírával, költészettel és filozófiával mélyen átitatott zene ez, férfias érzékenységgel és részletgazdagsággal. Gyakorlatilag semmilyen stílusba nem fér bele, de annyira mellbevágó, hogy nem is nagyon akarjuk besorolni.

Én meg mindig szerettem az olyan „popzenét”, amely a műfaj határait feszegeti.

Ahogy azokat a díjakat is, amelyeket valós teljesítménykért adnak. Például a Mercury Prize.

Szólj hozzá!

Please Login to comment
  Subscribe  
Visszajelzés