Emlékszem még az ostoba szocialista tankönyvekre, melyekben az állt, hogy „az ember leigázza a természetet”.

Hogy ott és akkor ki igázott le kit, azt persze már akkor is lehetett sejteni, mint ahogy azt is, hogy egyszer csúfos véget érhet a nagy emberi önbizalom.

Aki csak egy picit is gondolkodik, az tudja, hogy természettel való viaskodásnak nagy értelme nincs; ha a Föld csak egy picit megrázza magát, úgy dob le minket magáról, mint kutya a bolhákat.

És akkor még nem is beszéltünk a nagyvilágról, melyben a Föld a bolha.

Na de elég az esti klisépufogtatásból, legyünk konkrétak, és ne az univerzumban bolyongjunk, hanem a saját utcánkban. Ahol egy autót hetekkel leállítottak, és azóta nem mentek vele sehova.

Ez a néhány hét elég volt a természetnek, hogy megmutassa, mit tud. A bal hátsó kerék alatt felhalmozott maroknyi porban elkezdett zöldellni a fű, az autó mellett levő kis öntöttvas fedlapból pedig magabiztosan előbukkant egy kis növény, napról napra növekedve az úttest közepén.

Képzeljük el, mi lenne, ha az utcáinkon, útjaiakon néhány hónapra – vagy örökre – megállnának az autók.

Van ebben valami riasztóan megnyugtató.