Ahogy arról bizonyára ti is hallottatok, a parlament ma a karácsonyváró hangulatban – mint egy mellékesen – államosította a tankönyvkiadást, és ennek velejárójaként úgy döntött, hogy kétféle tankönyv elég, merthogy minek azt cifrázni, az állam majd lerendez mindent.

És sem akarom cifrázni túlságosan, de csak kikívánkozik belőlem pár mondat, ahhoz túl sok időt eltöltöttem a közoktatásban, hogy ne kívánkozzon.

Szegezzük le gyorsan: a két könyv még mindig több, mint az egy. Ha jól emlékszem, annak idején nekünk csak egyféle volt, mégis megtanultuk a helyhatározókat és a kínai iparvárosokat. Ehhez képest a kettő komoly előrelépés, az már maga a pluralizmus.

És ez még nem minden.

Tiltsatok ki a klubból, ne köszönjetek vissza, töröljetek le a Facebook-ismerősök közül, de bevallom: azt hiszem, önmagában nem baj, ha az állam szerepet vállal az élet néhány területén; és ezek között van az oktatás is. Azért merem ezt ilyen határozottan leírni, mert volt szerencsém pár évet lehúzni egy magán (alapítványi) iskolában is.

A gond akkor jelentkezik, ha az állam nem racionálisan, hanem ostobán és/vagy valamilyen ködös küldetéstudatból teszi a dolgát. Lássuk be, erre utaló jelek azért akadnak.

Ha engem kérdeznének (nem fognak), azt mondanám, ideális az lenne, ha az állam olyan tanárokat alkalmazna, aki felelősen el tudják dönteni, hogy milyen könyvből tanítanak, és a szakértelmüket elfogadja mind a diák, mind a szülő, mind az állam. Aztán együtt jutnak valami finanszírozási kompromisszumra, merthogy elvileg mindenkinek ugyanaz az érdeke. Ha ez egy tantárgyból két könyvet jelent, akkor kettőt, ha húszat, akkor húszat.

Oké, tudom, jelenleg a pedagógusok kb. 50 százaléka nem alkalmas erre. Ezeket a pedagógusokat bizony amúgy is farba kellene billenteni, teljesen függetlenül attól, hogy milyen tankönyvet olvasnak fel a tanteremben.

Na de tovább is van.

Az országgyűlésben ülő képviselők – derék öltönyös urak, akik még mindig az urbánus-népi vagy a kuruc-Európa harc lázában égnek – valamiféle kőkorszaki szemlélettel szavazgatják meg a Z-generáció tankönyveit. Kérném tisztelettel, ezek a gyerekeknek már előbb tanulnak meg gépelni, klikkelni és képernyőt érinteni, mint szótagolva olvasni a Gőgős Gúnár Gedeonból.

És sem ürülök neki maradéktalanul, de ez van.

Szóval az egész államosítást – ha már kikerülhetetlen – talán picivel hatékonyabban is meg lehetne oldani.

Mondjuk minden gyerek kapna – az iskolától, államtól, anyutól stb. – egy e-book olvasót, és minden év elején a diákok rátöltenék, ami éppen kell (kétfélét, húszfélét, százfélét). És ennyi.

Ugyanez menne a középiskolákban és az egyetemeken is.

Az állam megvenné a szerzőktől az oktatásban használható könyvek jogdíjait, és ingyenesen letölthetővé tenné őket.

Hadd legyen okos mindenki, aki akar.

És nem kellene az iskolában mázsányi (állami) súlyt cipelni, a régi könyveket évente a padlásra majd a kukába hordani.

Az igazi könyvek is megmaradhatnának, az otthoni és az iskolai polcokon, kicsit magasztosan, kicsit izgatóan és titokzatosan. Azaz a valódi helyükön.

Igaz, a rendszer túlságosan olcsó lenne (vígan kijönne egy stadionprogram árából), nehezebben lehetne a különböző barátok, üzlettársak és egyéb lobbicsoportok zsebét tömni.

És hát az okos emberekkel is csak a baj van.

Ezért nincs esélye a megvalósulásnak, és ezért rejtem el egy blogbejegyzésben. Ha már kibukott belőlem.