Most úgy tűnik, a fővárosi pr-cégek munkatársai között egyetlen egy sincs, aki le tudná írni azt a szót helyesen, hogy „menedzsment”.

Pedig számosan és számos alkalommal kísérelték ezt meg ma, és a kísérletek eredményét hírlevél (magyarul spam) formájában el is juttatták nekünk.

Ha már az ügynökségek ügy döntenek, hogy preferálják a helyesírásból közepest kapott tanulókat, a megtakarított összegből vehetnének egy helyesírási szótárt, amit láthatóan ezen cégek munkatársai nagy haszonnal tudnának forgatni.

Ha lenne energiám, időm, kedvem, összegyűjteném a példákat annak illusztrálására, hol is tart ma a szakma.

Mostanság viszonylag keveset kell a fővárosba járnom, ha szerencsés vagyok, van úgy, hogy negyedév, félév is eltelik két látogatásom között.

Így viszont jobban észlelhetők változások is.

Melyek meglepetést már nem okoznak, de egy kis keserű ízt azért odavarázsolnak a számra.

Mert mégiscsak arról a városról van szó, melyet annyira szerettem fiatalon, s melyhez annyi kedves emlék köt.

Ma reggel például a Keleti pályaudvartól és környékétől riadtam vissza. (El tudom képzelni, mi lehet annak a buksijában, aki itt találkozik szembe először Magyarországgal. Mondjuk legalább gyorsan tisztába jön a realitásokkal) .

Írnám, hogy hamisítatlan Balkán lett Budapest, de ez elég elcsépelt jelző, másrészt vannak Balkán-rajongó korszakaim.

Ezért a városért viszont nehéz rajongani.

Tudom, hogy ez csak a felszín, de attól tartók mélyben sem jobb a helyzet.

Nincs más megoldás: meg kell pályáztatni újra a fővárosi címet.

Na szóval ismét sikerült Londonba töltenem egy kis időt, melyet főként a város valódi, de kevésbé szem előtt levő jellegzetességeire szántam.

Most így frissiben (tegnap ilyenkor még a bájosan kopottas Walthamstow egyik kifőzdéjében reggeliztem) nagyon sokat tudnék írogatni erről London nevű, számomra egyre felfoghatatlanabb és zavarbaejtőbb képződményről, de a személyes részletek írásbeli kibogozásának most annyi értelmét látom, mint a hasonlíthatásoknak.

Majd megírom cikkeknek a “hivatalos” részt, a többit egy pohár mellett annak, aki igényli.

Lassan indulok haza, azt hiszem, van miről mesélnem, innentől kezdve csak kedv kérdése az egész.

Ha megjöttem, és lesz mit, majd mesélek.

Igaz, olyan mélyen erről a problémáról sem gondolkodtam el, de az agyfelszínemen valahogy úgy könyveltem el a televíziós OTP-reklámok stand-up poénjait, mint afféle rossz vicc paródiákat, melyekhez képest még a OTP-bankügyletek is élvezetesek.

Az utóbbi napokban azonban felmerült bennem a sanda gyanú, hogy ezeket a jeleneteket viccesnek szánták a reklámszpotok készítői.

Bízom benne, hogy nem így van, mert akkor tényleg inkább a banki sorszámok húzása.

Vagy erre megy ki a játék?

Most már végképp belegabalyodtam.