Hónap szerinti archívum: szeptember 2012

Nem irigylem, aki nem érti 1

 : jozing / Még ne kapcsold le a lámpát!  tagged Cormac McCarthy / Esterházy Péter / Irodalom / könyv by

Tudom, hogy meg akartátok kérdezni, csak nem volt hozzá bátorságotok.

Válaszom: igen, újabb könyveket olvasok.

Egyik közülük egy erősen megsárgult, 1981-es kötet, melyet a megyei könyvtár utolsó kiárusításán vettem kemény 100 forintért.

A könyv címe Fancsikó és Pinta – Pápai vizeken ne kalózkodj!, és a szerzőt, egy bizonyos Esterházy Pétert „a fiatal magyar irodalom egyik legtehetségesebb alkotója”-ként jellemzi a fülszöveg.

Összegyűjtött írások állítólag, bár nekem nagyon is úgy tűnnek, hogy alapból összefüggenek, de teljesen mindegy, ezt úgysem akartátok megkérdezni.

Esterházy még a későbbi önmagánál is köldöknézegetőbb, de annyira tud írni, hogy még így is roppantul élveztető.

Ezzel párhuzamosan olvasom Cormac McCarthy határtrilógiájának második részét, a Crossingot.

Elsőként a Road című könyvére nyúltam rá jó érzékkel az Amazonon, majd mikor elolvastam minden olvasmányélményeim egyik legsötétebb és legriasztóbb sztoriját, utánanéztem a fickónak, és kiderült, a tengerentúlon kb. akkora sztár mint nálunk Esterházy.

Stílusa pont az ellenkező véglet, de ennek elemzésébe most nem mennék be. A Roadról írtam a Kimozdulón annak idején.

Aztán valamelyik ünnepre megkaptam az író úgynevezett Határvidék-trilógiájának első darabját, a Vad lovakat amiről már csak egy blogbejegyzésre futotta, mert időközben rájöttem, hogy nem kell ezt erőltetni, az átlagolvasó nem nagyon szeret olvasni irodalomról, akit érdekel, az meg itt eldugva is megtalálja.

Tavaly egy londoni bolhapiacon használtan sikerült megvennem a trilógia harmadik kötetét (Cities of Plain). Jó hír, hogy fillérekért kaptam, rossz, hogy olyan kicsi betűkkel van írva, hogy majd új szemüveget kell csináltatnom hozzá.

A másodikat, a Crossingot, amit most olvasok, megint csak az Amazonnal hozattam, hozzájárulva ahhoz forgatókönyvhöz, mely szerint az amerikai cég hosszútávon majd lenyom minden kiskereskedőt. De hát mindenki nem járhat jó, ugye, nekem meg nagyon kellett a könyv.

A Crossing jó drarabig kitart majd mint esti olvasmány. Mire esténként, vagy inkább éjszaka hozzájutok – már – szemüveg ide vagy oda – összefolynak a betűk.

25 oldal után eddig annyi derült ki, hogy a történet (ahogy az lenni szokott a Határvidék-trilógiában) az USA és Mexikó határvidéken játszódik valamikor a két világháború között. Nagyon hideg van, és két srác egy nőstényfarkast igyekszik becserkészni.

Tudom, hogy ebből nem egyértelmű, de higgyétek el, szikrázóan és gyönyörűen kemény, hideg és tiszta történetnek ígérkezik, olyannak, ami minden tekintetben kellően messzire visz.

És nem irigylem, aki nem érti.

Mi egymásba vágjuk az azerbajdzsáni fejszét 3

 : jozing by

Nagy valószínűséggel egyikünknek sincs fogalma, hogy valójában mi is történik a mélyben az azerbajdzsáni fejszés gyilkos kontra Örményország ügyben.

Tegyük félre a politikai korrektséget és valljuk be: a két ország innen a távolból kb. annyira néz ki beárnyékoltnak és periférikusnak, mint mondjuk Magyarország brüsszeli szemmel.

Viszont most hirtelen mindenki azeri és örményszakértő lett, élükön a magyar sajtóval, amely eddig ugyanúgy levegőnek nézte a két államot, mint úgy általában a nagyvilágban zajló eseményeket.

A hirtelen jött érdeklődés oka, hogy Magyarország – egy nemzetközi egyezményre hivatkozva – hazaengedte Ramil Safarovot, akit csak “baltás gyilkos” néven ismer a bulváron szocializálódott közvélemény.

Az azeri Safarov 2004-ben egy baltával lemészárolta alvó örmény szobatársát.

Mind a ketten katonák voltak, akik Budapestre egy NATO nyelvtanfolyamra érkeztek.

A Magyarországon életfogytiglant kapott Safarov Azerbajdzsánban azonban nemhogy nem folytatta a börtönbüntetését, ahogy illett volna, de először elnöki kegyelmet kapott, majd őrnaggyá léptették elő.

Hogy pontosan milyen indokkal, azt nem tudjuk, mégiscsak furcsa vitézség valakit egy kollégiumi szobában álmában baltával agyonverni.

Az örmények mindezt látva módfelett idegesek lettek, az ősellenség Azerbajdzsán és a “baltás gyilkos” mellett immár Magyarországra is.

Megszakították velünk a diplomáciai kapcsolatot, az ottani konzulátusunkról letépték a piros-fehér-zöld zászlót és – ahogy illik – akkurátusan elégették azt.

Innen a Wesselényi utcából úgy tűnik, hogy a magyar kormány döntése nem szeplőtlen.

Ha tényleg fogalmuk sem volt, hogy mi lesz a hazaengedés vége, akkor szimplán amatőr a magyar diplomácia, ha volt, és ilyen-olyan előnyöket remélnek az azeri barátságtól, akkor meg az irányvonalnak nem örülünk, még akkor sem, ha lehet rá erőltetett, de szomorú végkicsengésű magyarázatokat találni. (Érdekes egybeesés a londoni politikai darab sztorijával.)

Csakhogy a mostani magyar okoskodások alapjait nem annyira a tisztánlátás iránti vágy vagy az erkölcsi kérdések alkotják, hanem egyszerű pártpolitika.

Megszoktuk, hogy igazodunk a vezérszólamokhoz.

Merthogy a túró tudja, mi zajlik ezekben távoli országokban, viszont ha hiszek Orbán Viktorban, akkor jogos volt a baltás gyilkos hazazsuppolása, és ne firtassuk, ki ölt meg kit.

Ha utálom Orbán Viktort, akkor éljenek az örmények, és feltétlen igazat adok mindenkinek, aki víz alá akar nyomni bennünket, megérdemeljük, hogy megfulladjunk.

Lényeg, hogy ismét van egy indok, aminek segítségével egymásba tudjuk vágni a fejszét. Jó mélyen, hadd fájjon, repüljön a forgács, dőljön a fa, és vele együtt mi is.

A két ázsiai ország egyébként – ha érdekel valakit – egy bizonyos Hegyi-Karabah nevű terület miatt csikorgatja egymásra a fogát. Biztos tejjel-mézzel folyó Kánaánról van szó, mivel a kilencvenes évek elején kb. 30 ezer ember halt meg érte.

Még szerencse, hogy nekünk nincs Hegyi-Karabahunk.

Egyelőre.