A banán és a jó biciklik mellett újabb elemmel bővült a lista, amely a rendszerváltás személyes hozadékait van hivatva számba venni.

Ne adjátok tovább, de enyhén bepárásodott a szemem, amikor az angol főváros Tate Modern galériájában beléptem Joseph Beuys szobájába.

A német képzőművészt kollektíve fedeztük fel valamikor a 80-as évek második felében, és bár a fekete-fehér fotókon kívül semmilyen lehetőségünk nem volt arra, hogy a műveket „élőben” is megnézzük, ha meg kell neveznem egy modern képzőművészt (vagy effélét), aki a legnagyobb hatással volt rám, azt hiszem, ez a német fickó lenne.

És sosem hittem volna, hogy majd egyszer tényleg ott állhatok a művek között. Igaz, magára az alkotóra sem gondoltam sokat, alaposan eltakarták élet későbbi dombjai, hegyei, ködjei és délibábjai.

Szóval egyszer csak ott álltam a Tate termében,meghatódottan és kissé libabőrösen. Nem is annyira a művek hatása volt ez, mert a műélvezetet szinte zéróra redukálja annak tömeges mivolta, hanem csak magának találkozásnak az eljövetele.

Nem jellemző, hogy fotókat készíttetek magamról, de akkor és ott hirtelen nem jutott eszembe más, mint a pillanat megállításának ez a konvencionális, giccsbe hajló módja.

És bár a lelkesedésemmel meglehetősen magamra maradtam a helyszínen, a Beuys-szobrokkal (vagy mik is ezek?) való találkozás azt sugallja, a jövő akár még tartogathat egyéb hasonlóan kellemes fordulatokat is.

Beuys magyarul