Hónap szerinti archívum: június 2012

A császár mellszobra

 : jozing / Még ne kapcsold le a lámpát!  tagged Ausztria / Irodalom / könyvek / osztrák-magyar monarchia by

Nem mondom, hogy az Alexandra a kedvenc könyvesboltom, de az igaz, hogy ott olykor iszonyú jó könyveket lehet kifogni iszonyú jó áron.

Jó múltkorában a cég pécsi központi áruházában három novellásgyűjteményt is kénytelen voltam a kosaramba tenni.

A Noram kiadó „Modern dekameron” sorozatának darabjai voltak, mélyen leárazva, vígan ezer forint alatt, az eredeti ár kb. negyedéért.

A sorozat a novellákon keresztül a 20. századi nemzeti irodalmaiból ad áttekintést. Keménytáblás kivitelezés, igényes tipográfia, írói életrajzokkal, 600-700 oldal tartalommal. Most éppen az osztrák novellákat olvasom Hofmannsthaltól Jelinekig.

Az osztrák próza önmaga is megérne egy misét, de azért az a mise némileg hosszabb és bonyolultabb lenne, mint egy blogbejegyzés.

Most ragadjuk ki a felhozatalból Joseph Roth (1894-1939) írását, mert talán van benne tanulság.

Bevallom, engem eddig mindig idegesített kicsit ez az osztrák császári dolog. Mikor a Schönbrunnt néztem Bécsben, nem az jutott eszembe, hogy milyen szépen van nyírva a sok kilométeres sövény vagy hogy a kastély japán termében milyen jól megy a tapétához az a kis rokokó tükör, hanem az, hogy ezekért a dolgokért mennyi magyar (horvát, cseh, lengyel, osztrák stb.) parasztnak kellett verejtékeznie.

Nos, a zsidó származású Roth – aki élete végén az alkoholizmus mellett megtalálta a katolicizmust is – „A császár mellszobra” című novellájában egy kicsit más szemszögből írja le ezt a tovatűnt világot.

A történet középpontjában egy lengyel nemes, egy igazi császárhű monarchista áll, aki teljes szívéből hisz a soknemzetiségű, sokvallású birodalomban, ami kimondatlanul is kicsit Amerikára hajaz. Az ő szemszögéből úgy tűnik, nagy marhaság volt a nemzeti eszmék nevében szétverni ezt a valamit, ami minden hibája ellenére működött, nagyvonalúan és emelkedetten, ellentétben mindazzal a kicsinyes konstellációval, ami utána következett.

Mivel nem éltem akkor, nem tudom mennyire van igaza Rothnak.

Lehet, csak én öregszem, lehet, csak jól van megírva a novella.

De az is lehet, hogy a magyar politikai elit kudarca sugallja, hogy talán érdemes egy pillantást vetni a császár mellszobrára.

Újabb jelentõs hozzájárulásom a szombathelyi GDP-hez

 : jozing by

Nem akarok ezen a szép péntek délutánon vészmadárkodni, de van egy olyan érzésem, hogy rossz irányban áll a hajó orra.

Mindenki abban hisz, amiben akar persze – ki abban, hogy Orbán Viktor diktatúrát épít, ki abban, hogy ez a nagy gazdasági szabadságharc ára -, de ha rám hallgattok (mondjuk, miért tennétek, de mindegy), akkor szigorúan abból induljatok ki, amit tapasztaltok.

A többi csak szó, amelyből nagyon sokat és sokfélét lehet előállítani, a saját vagy a megrendelő ízlése szerint.

Történetesen én például most azt tapasztalom, hogy a környezetemben levő kisvállalkozások kezdik bedobni a törölközőt.

Az már csak következtetés, hogy ennek nem lesz jó vége. Amikor a közalkalmazottak vesztik el állásukat, az sem nagy öröm, de amikor a kisvállalkozások húzzák le a rolót, na, az megint más tészta.

A sugalmazás szerint persze minden közép- és kisvállalkozó potenciális adócsaló, de ha közelebb hajolunk, akkor rájövünk, hogy gyakorlatilag ez az egyetlen csoport, amely nem tartja a markát az állam felé. Ők nem kapnak adókedvezményt, nem pályáznak, nem vettek részt a privatizációs bizniszben, nem kapnak állami és önkormányzati zsírt, szinte teljesen kimaradnak a közbeszerzésnek nevezett zsebtömésből.

Csak dolgoznak, igyekeznek megélni, ami egyre inkább csak azt jelenti, hogy próbálják befizetni a számlákat, melyeket egyre furcsább jogcímeken kapnak a kapzsi és tehetetlen államtól, mely sok mindent megígért nekik, hogy aztán mindennek az ellenkezője valósuljon meg.

A hatóságok sportszerű működése, ellenőrzési gyakorlata is megérne egy misét, de arról szóljon máskor a harang.

Ez a harang a kisvállalkozásoknak szól, illetve arról, hogy izgalmas lesz, ha ezek az emberek rázúdulnak az államra, nemcsak nem fizetnek majd be semmit, de beállnak a markukat tartók sorába.

Örömmel jelentem, én ma hozzájárultam a helyzet javításához.

Két szombathelyi kereskedelmi egységnél is hagytam pénzt, mindkettő helyi kisvállalkozás.

Az egyik belvárosi könyvesboltban – amely a könyvhét idejére kitelepült a Fő térre – megvettem a 2012-es Körképet (harminchét mai magyar író kisprózája), majd néhány száz méterrel odébb külsőt vettem a biciklimre, amit rövid gondolkodás után megtoldottam két újabb fékpofával (a hátsó kerék sikere után).

Az első helyen 2080, a másodikon 2250 forintot hagytam, jelentősen hozzájárulva a szombathelyi GDP-hez.

Komoly érvágás a családi költségvetésben, de megnyugtat a tudat, hogy megtettem, ami tőlem telik.

De félek, ez nem lesz elég.

Még egyszer Papírsárkányok 1

 : jozing / Még ne kapcsold le a lámpát!  tagged Hazarák by

Szerdán hajnali fél háromkor befejeztem Khaled Hosseini Papírsárkányok című regényét. Az időpont nálam nem teljesen extrém, de azért jelzésértékű. Nem minden könyv működik annyira örvényszerűen, hogy annak olvasóját valamilyen párhuzamos idősíkba húzza, kikapcsolva a valódit. Ez ilyen, annak ellenére, hogy irodalmi Nobel-díjat azért nem adnék érte. (Mondjuk sok másikért sem, melyek aztán mégis megkapták, de ez most mellékszál.)

A Papírsárkányokra közvetlenül egyik olvasóm, közvetve a Bécsben felvonuló hazarák hívták fel a figyelmet. (A népcsoport még a mi cigányainknál is szerencsétlenebb sorsú, de ezt innen nehéz megítélni.)

A történet itt-ott kissé Bollywood-szagú (az indiai filmek gyártóközpontja), ami azt jelenti, hogy felnőtteknek szóló meseszerű elemek is felbukkannak, de hogy ne legyen annyira tündéri a dolog, ezeket naturalista környezetbe és eseményekbe helyezi az író, és a történet vége is igen messze van a keleti meséktől, sőt az amerikai álomtól is. Merthogy ez mégiscsak Afganisztán.

Számomra a Papírsárkányok egyik üzenete ugyanaz, mint a Persopolisé: milyen könnyű egy viszonylag normális, de labilis alapokon álló országot pokollá változtatni, másrészt újra szembejön velünk a régi igazság, hogy a hatalmas kulturális és anyagi különbségek ellenére milyen egyformák az emberek mindenhol: míg a jók kételkednek és vívódnak magukban, a rosszak és buták magabiztosan fújják ostobaságaikat.

Ez utóbbiak a normális országokban humor tárgyai lesznek, viszont más helyeken tömeggyilkosok.

Államfők és történelmek

 : jozing by

Nézem a híradót, hogy a britek hogyan köszöntötték fel a királynőjüket, a 60 éve hivatalban levő államfőjüket.

Nem a látványos ünnepségről van szó, hanem arról, ahogy az utca embere lobogtatja a kis papírzászlóját, és a sírásig meghatódik, amikor elmegy előtte az ősz hajú uralkodó.

Nos, azt hiszem Áder János némileg kevesebbet jelent a magyaroknak.

Tudom, ostobaság az összehasonlítgatás, de mit tegyen a gyarló ember, ha eszébe jut.

Mondjuk ha Áder 60 évig hivatalban lenne …

Asztalos bejegyzés

 : jozing by

22 évvel ezelőtt költöztünk a házba, akkor örököltük meg a szenespincében a végletekig leharcolt asztalt. Mindenféle limlom volt mellette, alatta és rajta.

Mivel erősen korhadásnak indult, néhányszor erős veszély fenyegette, hogy a lomtalanító-teherautó platóján végzi. De valahogy mindig megúszta, a szúvak nagy örömére, akik degeszre lakmározták magukat a pincedoh által alaposan felpuhított fából.

Azért arra jó volt, hogy télen virágokat és cserepeket tartsunk rajta.

Az asztal életében a fordulópontot a tavalyi év jelentette. Ekkor döntöttem úgy, hogy valamit jó lenne kezdeni a bútordarabbal.

Kezdtem is. Átcipeltem a pince másik végében levő műhelyembe (illetve abba a helyiségbe, amit én annak hívok). Először megállapítottam, hogy sokkal rosszabb állapotban van, mint látszott, majd kicsit simogattam itt-ott, hogy aztán magára hagyjam egy évig. Mentségemre legyen mondva, nem teljesen rajtam múlott a dolog.

A pincébe és az asztalhoz tavasszal tértem vissza, gyaluval, csiszolóval, vésővel, kalapáccsal, fűrésszel, ecsettel és hasonlókkal.

Néhány laza hétvége bőven elég volt, hogy az egykori asztalból újból asztal legyen.

És ha már asztal lett, ki is tettem a napra. Most a kertben hunyorog a fénybe, és szerintem még az esőnek is örül, annak ellenére, hogy a felületét nem valami strapabíró anyaggal kentem be: sajnos csak beltéri lakkot találtam a szekrényemben.

A múlt héten vettem egy jókora fóliát a Gazda Áruházban, azzal próbálom letakarni az eső elől. A lapján levő furnért lehet, javítani kell majd az esős évszak beálltával, amit cseppet sem fogok bánni.

Angolóra: A jéghegy csúcsa

 : Angolóra / jozing by

A kép fordítása:
„A férfiak gyakran csak a jéghegy csúcsát látják.”

Nyelvtani tanulság:
Hasznos kifejezés a „ the tip of the iceberg” kifejezés, melynek mondatba biggyesztésével úgy tűnhetünk, mint aki nagyon otthon van az angol nyelv finomságaiban. Ilyenekre gondolok: Well, I agree with you, but this is only the tip of the iceberg. (Egyetértek önnel, de ez csak a jéghegy csúcsa.) Vagy amikor összeizzadunk néhány mondat véleményt valamiről, a végén igen frappánsan hangzik, hogy „és ez csak a jéghegy csúcsa”.

Általános tanulság:
A kép által sugallt üzenet részben igaz, de felhívnám a figyelmet az often (gyakran) határozószóra, ami azt jelenti, hogy nem minden esetben van ez így. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a jéghegylátás mennyire igaz a nőkre, illetve azt képileg hogyan is lehetne megformálni.