Cipõs csendéletek az utcán
Csütörtökön a koradélutáni órákban egy férfi sportcipő kellette magát Szombathelyen a Szent Imre herceg útján, a Maci húsbolt előtt.
A pár másik tagja néhány száz méterrel odébb várakozott.
Az előzmény nyitott történet.
Év szerinti archívum: 2011
Szakmai bölcsesség
Nincs igaza, aki azt hiszi, hogy az újságíró szakmában elhanyagolható lenne az akkumulátortöltés szerepe, mind kvalitatív, mind kvantitatív értelemben.
Verseny kontra állami
Mindig is érdeklődéssel tekintettem azokra a hatalmas különbségekre, melyek Magyarországon az állami és magánszektor között mutatkoztak, különös tekintettel az ott dolgozókra.
Most például arra gondoltam, érdekes lenne felmérni, milyen különbségek vannak a két szektorban dolgozók sztesszterhelése között, és ez hogyan jelentkezik például az egészségügyi állapotban, várható életkorban stb.
Én a baglyokkal vagyok.
Váltottam
Hivatalosan és ünnepélyesen bejelentem, hogy tegnap könyvet váltottam. Befejeztem a könyvtár kiárusító vásárán 100 forintért vásárolt Peter Handke-könvyet (négy kisregényt), és elkezdtem Miroslav Krleza Az ész határán című regényét (könyvtári kölcsön).
Igazából ilyesmivel kellene foglalkozni, de ha nincs rá igény, akkor nincs rá igény.
Akkor majd elolvasom őket magamban, magamnak.
Amúgy Krleza az első oldalon ezt írja: „Ha valaki az emberi butaság miatt felháborodik, őt magát sem áldotta meg túlságosan sok ésszel a természet.”
Handkéról azért lehet, hogy írok.
A biciklizár magányossága
Egy szombathelyi bolt előtt fogadott ma ezt az életkép. Nem lepődnék meg, ha valami nagy történet húzódna meg egy ilyen apróság mögött.
Sok apróság mögött húzódnak meg nagy történetek. Mostanában sem egyikre, sem másikra nem vagyunk vevők.
Kosztolányi Dezsõ: Akarsz-e játszani
Arra emlékeztem, hogy Kosztolányi elég jó költő, de arra nem, hogy ennyire az.
Nekem mondjuk az utolsó sor túl direkt, de az előzmények ügyesek.
—————————————
Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani
A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?
Mit mond Emerson az a költészetről?
Hiába is tagadnátok, mindannyitokat az a kérdés gyötörte már régóta, hogy vajon mit mond Ralph Waldo Emerson, a transzcendentalista amerikai költő az irodalomról, költészetről.
Ha már ilyen jól letapogattam a vágyaitokat, mindjárt válaszolok is rá.
Ezt mondta:
„Az irodalom olyan, mindennapi életünk körén kívül eső pont, amely egy másik kör középpontját alkotja. Az irodalomnak az a feladata, hogy olyan kilátópontot kínáljon számunkra, ahonnét át tudjuk tekinteni jelenlegi életünket, és ennek segítségével talán lendíteni is tudunk rajta … Ezért becsüljük nagyra a költőt. A legfőbb érvvel és a legfőbb bölcsességgel nem az enciklopédiák szolgálnak számunkra, nem is a metafizikai értekezések vagy a hittudósok gyülekezete, hanem a szonettek és színdarabok.” (Körök, 1841)
A transzcendentalizmus egyébként annyira zavaros valami, hogy ez ember minél többet olvassa, annál inkább úgy gondolja, hogy van benne valami.
Jól érzem, hogy kíváncsiak vagytok a transzcendentalizmus lényegi kérdéseire?
Kéményseprés
Minden évben egy nap újra megerősítést kapok abbéli hitemben, hogy az internetes vállalkozás helyett kéményseprős céget kellett volna gründolni.
Idén ma volt ez a nap.
Most például jó lenne 2
Régebben még el-elgondolkodtam az időről, hogy hova tűnik minden, ami volt, ha egyáltalán eltűnik, mert gyanús, hogy nem tűnik el, valami raktárba kerül örökre, és hogy a jövő tulajdonképpen egy pillanat, mely pillanat képei egyszer majd szintén a raktárba kerülnek.
Mostanában nem gondolkodom ilyenről.
De a mai történetesen olyan nap, amikor jó lenne valamerre megcsavarni az idő kerekét, kicsit előre vagy vissza. Nem sokat, csakhogy ne most legyen most.