Ha Pécs, akkor nem kerülhető meg némi visszafogott nosztalgia. Különösen a város bizonyos pontjai alkalmasak az emlékek visszaidézésére.

Itt van például a Kórház tér és környéke. A hely némileg kívül esik a főcsapáson, nekem annak idején viszont főcsapás volt, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy félúton volt az iskolám és a barátaim otthonai között.

A boltok java része azóta gazdát is funkciót cserélt, a vendéglátó-ipari egységekben mások a pincérlányok, a környező utcákat is átnevezték (miért jobb egy Hungária utca, mint egy Petőfi?), de a környék összhangulata változatlan maradt.

Amúgy a Kórház teret éppen most újítják fel lázasan, ahogy Pécs más, ismertebb tereit is, a 2010-es kulturális fővárosság miatt. Ez utóbbi kérdést meglehetősen hosszan lehetne ragozni, akár színdarab is készülhetne belőle. Műfaja: mediterrán közép-európai tragikomédia.

A kép hátterében Pécs egy másik szimbóluma, a „magas ház” látható.

Szeretem a magyar milliárdosokat. Főleg azért, mert sejtem, hogy a rendszerváltás óta eltelt röpke két évtized alatt milyen módszerekkel lehetett szert tenni ekkora vagyonokra.

Szóval a déli kalandozásom újabb helyszíne most Nagyharsány, azon belül is a szabadtéri szoborpark.

A csendes, békés hegyoldalon, a szoborpark közvetlen közelében hatalmas munkagépek, földkupacok. Kérdezem a személyzetet, mi a fityfene ez.

Azt mondják, ők is neki vannak keseredve. A hegyoldalt megvette Csányi Sándor, és most iszonyúan betelepíti szőlővel. Annyiban logikus, hogy talán a legjobb fekvésű villányi hegyoldalról van szó, az itt termelt bort annyiért lehet majd eladni, hogy számolni is tereh lesz.

Igaz, ehhez a szoborpark egyik alsóbb része kissé útban van. Az ott dolgozók elmondása szerint a milliárdos – aki él, hal a kultúráért, díjakat alapít, tenyérből etet stb. – megüzente, hogy vigyék valahova az érintett szobrokat, ha nem, beszórja őket egy gödörbe. Most elég nagy a kétségbeesés, de nem nagyon tudnak mit csinálni, A Duna-Dráva Nemzeti Park – amely máskor oly kényes a területén zajló eseményekre – most bátran nem mond semmit. A történet tehát lejátszottnak tekinthető.

Nyilván jogszerű az egész, mint ahogy az is, hogy gondos figyelemmel fogom kerülni a Csányi Pincészet palackjait. Ez is jogszerű.

Ha ismerősnek tűnik a vár bejárata, az nem a véletlen műve. Ez itt Siklós, a Tenkes kapitánya forgatási helyszíne. Itt érezheti magát csak igazán kurucnak az ember.

Főleg ha elmondom a legújabb kuruc infót. A várban levő bormúzeum és áruda munkatársa azt mondta, hogy – némileg a régi stáb nosztalgiájából kinőve – ismét lesz Tenkes kapitánya. Ezúttal egy 100 milliós költségvetésű musical képében. Ezen a nyáron mutatják be, először Siklóson párszor, aztán körbeutaztatják az országban. A főszerepben Stohl Buci András, a próbák már teljes erőből zajlanak.

És amikor felkapaszkodtunk a vár panoráma teraszára, alattunk valóban próba volt, az egyik lovas kuruc vagy ötször megígérte Stohl Andrásnak, hogy „érted jövök, kapitány!”.

Kapcsolódó feladat: ismerjétek fel a fotón a színészek között Stohl Andrást.

Oké, kedd délután, az idő is bizonytalan, hol szakad a felhő az égből, hol nem, de azért az mégiscsak fura, hogy a mohácsi csata emlékparkjában rajtunk kívül egy teremtett lélek sincs. Mármint az ott dolgozókon kívül, akik egy irodába behúzódva társalgással ütik agyon az időt.

Az emlékhely előtt hatalmas parkoló, buszoknak és autókaravánoknak, de teljesen felesleges, egy árokparti beálló ugyanúgy megtenné.

Az emlékpark amúgy – kis útszéli gazosodástól eltekintve – egész jó állapotban van. Úgy tűnik, hogy jobban, mint a kulturális vagy történelmi turizmus.

Ha nem lennék jókedvű, azt írnám, hogy nem olyan jó jel ez sem. Így nem mondok semmit.