Két idézet Esterházy Péter Semmi művészet című regényéből. Csak néhány sor választja el őket:
„Mekkora egy tarackágyú vajon? Olyan tehénnyi lehet. Bár nyilván kevesebb tejet ad.”
„Magyarországon minden hegynek számít, ami nem lyuk.”
A könyvet meg éppen olvasom.
Mint emlékezetes, a Fidesz nemrég beterjesztette a három csapás nevű törvényjavaslatát, mely szerint életfogytiglani börtönt kapnának azok, akik háromszoros visszaesőként követnek el erőszakos bűncselekményeket. Az elképzelés az amerikai, úgynevezett three-strikes law mintáját követné, és halvány gőzöm sincs arról, hogy működne-e. Nem is az én dolgom eldönteni.
Viszont érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy mi lenne, ha a három csapás elvét kiterjesztenénk a politikára is.
Avagy mit érdemel az a politikai erő, amely három évtized alatt háromszor viszi be az országot a gazdasági málnás legmélyebb dzsumbujaiba?
Nem mondom, hogy nem borzongató érzés a málnás mélyén lenni, különösen mostanság, de talán a kérdésre adandó válasz is rejt némi izgalmakat.
A dolgok mélyére gondolva valószínűleg Magyarország dicsekedhet a világ politikailag leginkorrektebb cukorkájával.
El tudom képzelni, ahogy valaki Negrót osztogat Harlemben.
A kis kosárkámban azonban elmegy. A torok kéményseprője, ugye.
Most leginkább az hiányzik, hogy egy részeg kéményseprő becsöngessen, bakancsban végigdzsanázzon a gyapjúszőnyegen, kiállítson valami koszlott fecnit, amely szerint nekem egy valagnyi pénzt kell fizetnem azért, hogy ő az idén sem megy fel a padlásra, ellenben a világ egyik legjobb órabérét kasszírozza be.
Félreértések végett: ma semmi ilyen nem történt. Éppen ezért vágyom rá.
Te mire vágysz most leginkább?
Amint a mellékelt ábra mutatja, a múltkori fotó nem a véletlen műve volt. Ez a kép szerda délután egy körül készült a Thököly belsőben.
Na most akkor mi van? Semmi, minden faja.
(Izé. Tudjátok. Kaptam.)
Orosz Barbit meghódította Beleznay Endre
Reneszánsz korba utaztak a sztárok
Nem mindennapi élményben volt része Orosz Barbarának, Beleznay Endrének, Rickynek, Farkasházy Tivadarnak és feleségének, Miminek. A hírességek ugyanis egy rögtönzött lovagi tornán vehettek részt, amelyen Teddyt és párját lovaggá ütötték, majd Beleznay és Ricky megküzdött a „királylány”, vagyis Orosz Barbi kegyeiért.
A hírességek egyetértettek abban, hogy mindnyájan szeretik az időutazást, ezért is vállalták örömmel a középkori „küzdelmet”, amikor a Reneszánsz Élménybirtok meghívta őket az eseményre.
„A feleségemmel lényegében már bejártuk a világot, és sok csodás helyet láttunk, de a Bikalon épülő Reneszánsz Élménybirtokhoz hasonlóval nem találkoztunk. Ugyanis ott hamarosan egy reneszánsz falu nyitja meg kapuit, korabeli mesterek dolgoznak majd, lesz lovagi torna, sólyomröptetés, íjászat, középkori lakoma és megannyi csoda, amely segítségével visszarepülhetünk az időben. Szívesen veszünk részt ilyen „mókákban”, így a feleségemmel most nagyon örültünk, főként annak, hogy a végén még lovaggá is ütöttek” – újságolja Farkasházy Tivadar.
Orosz Barbara igazán elemében érezte magát, amikor királylányként két férfi harcolt a kegyeiért. Ugyan színésznőként különböző korokban élő, számos figura bőrébe belebújhatott, mégis különleges volt számára a Reneszánsz Élménybirtok lovagi tornája.
„Mindig vonzott a reneszánsz kor, így boldogan ültem a „trónomra” királylányként, és lélegzetvisszafojtva figyeltem, amint Endre és Ricky megküzd értem. Persze hatalmasakat nevettünk közben, de a különleges környezet és az öltözet miatt is remekül éreztük magunkat” – meséli Barbara, a Cool TV műsorvezetője.
A két lovag hosszú csatát vívott, ugyanis hol egyikük, hol másikuk állt győzelemre, végül Ricky „elvérzett” a harcban, és Endre nyerte el a királylány kezét.
„Többször is elkezdtük a harcot, mert a komoly kardozásunk mindig nevetésbe fulladt. Mindezek ellenére nekünk, férfiaknak is nagyon jó érzés volt középkori ruhát ölteni, és kardot forgatni. Örülnénk, ha gyakrabban lehetnénk lovagok, szívesen vennénk még néhány vívóleckét is, hogy igazán élethűen tudjuk forgatni a kardot” – teszi hozzá Ricky és Beleznay Endre.
Mostanában ismét rákaptam a New Musical Express rádiójára. Miközben a billentyűket ütögetem, a fejhallgatóból vagy a két pöpec hangszóróból jön a zene. A szerkesztők elég magabiztos ízlésű hölgyek és urak, még véletlenül sem csúszik be olyan, ami ne lenne vállalható.
Szóval hozzászoktam, hogy duruzsol a fülembe a dolog, én meg olykor lenézek a Winampra, hogy éppen ki az előadó.
Pár nappal korábban a szokásosnál is jobban lenéztem a Winampra, ugyanis egy olyan dallamsor szivárgott a hangkártyámból, amit nem olyan könnyű összerakni. Sőt kurva nehéz. Szóval lenézek, és látom, hogy Oasis: Falling down.
Jesszusom, hát ezek még vannak?! Ja, vannak. És mondjuk néhány nappal ezelőtt nyerték el egy díjátadón a világ legjobb zenekara címet.
Nem azt mondom, hogy a Gallagher testvérek a világ legszimpatikusabb fickói, de aki zenét tud összerakni, annak az ember sok mindent megbocsát.
A videó sztorija is több mint figyelemre méltó. És közben eszembe jut a borzalmas Fonogram díjkiosztó. Muris.