Jó, nem?

Két pogácsa beszélget:

– Képzeld, felvételiztem az egyetemre.
– Na és felvettek?
– Hülye vagy? Egy pogácsát?!

Múltkor valamelyik elektronikai boltban beszórtam a kosárba egy 10-as csomag cd-t. Mondván, ennyiért megéri, jó lesz a mentéseknek, az autóba a másolt cd-knek vagy mittomén.

Ma jött el a napja, hogy megbontsam a csomagot. És bazz, 10 darab csinos fekete tok volt benne, cd nélkül.

Így már nem tűnik olyan jó vételnek. De ha valaki jelentkezik, szívesen adok belőlük. Esetleg becserélem tok nélküli korongokra.

Az utóbbi napok fejleménye, hogy egyre több rejtélyes – és kéretlen – hírt kap a szerkesztőség olyan emberekről kapcsolatban, akiket nem nagyon tudunk hova tenni.

Ma például jött egy ilyen tényleg szomorú sztori, de amelyben csak Pécs és Nagykanizsa neve volt ismert. És egy kicsit a szarvas. Ha valaki felvilágosítana.

Egy hajszálon múlt Josh és Jutta élete…

Egy hajszál választotta el a fiatalok kedvenceit, a Josh és Jutta formációt a tragédiától, ugyanis a napokban egy fellépést követően egy közel 800 kg-os szarvasbikával ütköztek.

„Pécs és Nagykanizsa között autóztunk éjjel, amikor egy óriási szarvas ugrott elénk. A turnémenedzserünk megpróbálta félrerántani a kormányt – mintegy megelőzve az ütközést –, de sajnos nem tudtuk kikerülni az állatot” – emlékszik vissza Josh.

„Az autónk eleje totálkárosra tört. Amikor a nagy csattanás után kinyitottam a szemem, hatalmas félelmem lett úrrá rajtam, hiszen nem tudtam hirtelen, mi is történt velünk. A fejemet megütöttem, és mint később kiderült agyrázkódást is kaptam” – meséli Jutta.

A közkedvelt formáció néhány nap elteltével már vissza tud emlékezni a balesetre, de a helyszínen szinte mindenki sokkot kapott. Josh a térdét és a vállát fájlalta az ütközés után, jobb fülére pedig azóta sem hall.

„A csattanás pillanatában irdatlan nagy fájdalmat éreztem a fejem jobb oldalán. Mint később kiderült, az első és a hátsó ajtót elválasztó konzoloszlopnak ütközött a fejem, a jobb fülem azóta is hasogat és szinte egyáltelán nem hallok” – szomorkodik az énekes.

Josh és Jutta zenei karriere nagy mértékben függ attól, hogy Josh hallása rendbe jön-e, és ha igen, vajon mikor, hiszen nem csak a fellépésekért, hanem a csapat dalainak zenéjéért is ő felel.

Az amerikai Pew kutatóintézet 133 oldalas tanulmányának egyik sokat mondó illusztrációja arról tájékoztat, hogy a világ különböző országaiban mennyire szeretik, vagy mennyire utálják az Amerikai Egyesült Államokat.

Azt sejtettem, hogy a pakisztániak és a palesztinok annyira nem lelkesednek az amikért, azt viszont nem tudom, a törököknek mi a túró ekkora bánatuk van velük. Ez is figyelemre méltó, hogy a fekete Afrika több országában az USA népszerűbb, mint a hazai pályán.

A teljes – tavaly készült – tanulmány innen tölthető le, a rövidített változata itt olvasható.

A történet múlt éjjel egy óra tájban kezdődött, amikor is az egérmutatóm megállt a monitor közepén. Először azt hittem, kifogyott az elem az egérből (nem lepődtem volna meg), majd azt, hogy lefagyott a rendszer (meglepődtem volna). De amikor semmire nem reagált a gép, mi több, az újraindítás után nem találta a meghajtót, kezdtem parázni, hogy a baj ennél jóval nagyobb: behalt a vincseszter. Nem is akárhogy. Éjjel aludtam vagy 1 órát, miközben azon járt az agyam, hogy mit is halmoztam fel a vasdarabon az elmúlt 7 évben (nem egy új cucc, na), olyant, amiről nincsen mentésem. A lista hajnalra fejemben vészesen hosszúra nyúlott, de minden szájszélrágás ellenére a gép reggel sem volt hajlandó megnyekkenni.

Délelőtt a szerkesztőségi gépen tettem-vettem, de csak alibiből, az eszem máshol járt, a bekövetkező lehetséges forgatókönyveken töprengtem: egyik rosszabb volt, mint a másik, főleg, mikor – néhány kudarcos szoftveres újraélesztés után – fiam felfedezte, hogy az egyik IC lába megpörkölődött (lásd a mellékelt ábra). És ez a milliméternyi feketedés elég ahhoz, hogy évek szorgos rendszerépítésének nyakára tegye a kést. Ám amikor már minden veszni látszott, jött a hollywoodi fordulat: egy transzplantációs műtét. Véletlenül találtunk egy donor-vincsesztert, amelyről leoperáltuk a panelt, majd – fiam vezényletével – átettük a sérült vasra. És láss csodát, a gép délután 5 óra felé új életre kapott, ezeket a sorokat már a jó ismert környezetből pötyögöm be.

Múltkor a sikeres memóriakártyás műtét (még mindig megy), most meg a vincseszteres sebészet, kíváncsi vagyok mi lesz a legközelebbi. Szóljatok, ha van valami, megjött az étvágy!

Véletlenek garmadáját éljük meg. A múltkori posztomban arra világítottam rá bölcsen, hogy micsoda véletlen a TV2 filmjének és egy budapesti korház áramszünetének az egybeesése.

Most egy nehezebben ellenőrizhető véletlen, de tudom, hogy olvasónk úgyis elhiszik, mert bíznak bennünk.

Szóval ma délelőtt Daturával a szerkesztőségben hőn szeretett miniszterelnökünk, Gyurcsány Ferenc és az orosz gáz viszonyát taglaltuk, okosan, higgadtan és lényeglátóan. Mivel az irodában kb. 40 fok volt, ablakot meg nem lehetett nyitni az alsóbb szint falbontási munkálatai miatt, a Haladás-sajtótájékoztató után hazajöttem. Nem sokkal később felfedeztem, hogy a Figyelőnet a távoli Budapestről beszállt a beszélgetésbe egy cikk erejéig.

Érdemes elolvasni, ha másért nem, hát azért, hogy mindenki más következtetést vonjon le belőle, habitusa és politikai beágyazottsága alapján

“A magyar kormány érdekes módon fogékony az orosz utasításokra és valószínűleg a pénzügyi ösztönzőkre, ezért a Nabuccóval kapcsolatos álláspontja károkat okoz – mondta a napokban az igen befolyásos volt demokrata nemzetbiztonsági tanácsadó, Zbigniew Brzezinski.”

Teljes cikk

Ma reggel kaptam el ezt a látványt, amely valószínűséggel kevés eséllyel indulna a sajtófotók versenyén. A labdát az egykori Gyöngyös Étterem előtt (ez vajon miért zárt be?) láttam meg először, majd pár száz méteren keresztül követtem a parton, azzal a nem titkolt céllal, hogy ha partra vetődik, kihalászom. Egyrészt birtoklási vágyból, másrészt kicsit sajnáltam a szerencsétlent, mert egy gyerekjátékhoz nem klappol egy ilyen végzet. Mondjuk egy gyerekjátékhoz semmilyen végzet nem klappol, de ezt most hagyjuk.

Mentési kísérletem azonban teljes csődöt vallott, mivel a folyó olyan pontosan és masszívan a sodrás közepén tartotta a lasztit, mintha csak egy víz alatti zsinór rásegítője lett volna a víz sodrásának.

A tárgy a Gayer-parknál veszett szem elől.

Nem hiszem, hogy bárki az országban rajtunk kívül végignézte a tegnap esti Tv2-filmet, a 14 órát. A film arról szólt, hogy Amerikában egy áradás miatt éjszakára elmegy az áram a kórházban, a tartalék generátorokat elmossa a víz, a dolgozók zseblámpákkal futkározva próbálják menteni a menthetőt. A legkritikusabb a helyzet a csecsemőosztályon van, ahol kézzel kell lélegeztetni a koraszülötteket. A film egyébként bűn rossz.

Ma reggel olvasom, hogy amíg mi a filmen röhögve bosszankodtunk, addig „áramszünet okozott zavart az ellátásban péntek este a budapesti Heim Pál Gyermekkórházban; az intézmény sürgősségi osztálya sem tudott betegeket fogadni. Az áramszolgáltatás este 11 óra körül állt helyre” (MTI), illetve „20 órakor ment el az áram, az intézmény két áramfejlesztője közül egyik sem lépett működésbe. Két gyermeket kézzel kellett lélegeztetni, az ápolók és orvosok elemlámpákkal járták a szobákat.” (Hír Tv)

Érdekes egybeesés.

Amúgy szerintem most már ideje lenne egy újabb 200 milliós kormányzati weboldal építésének.