„Ilyenkor szépek a temetők” – mondta mindig nagymamám, amikor halottak napja estéjén végigkocsikáztunk vele a baranyai aprófalvakon, hogy aprók között is a legapróbba jussunk, ahol a domboldal tetején a vaksötétben néhány sír bújt meg, ahol néhány szál gyertya fénye imbolygott a szélben. És ahol dédszüleim vannak eltemetve. Nem mondom, hogy nem volt hangulata ezeknek a kirándulásoknak, de valahogy mégsem tudtam szívből soha rajongani a temetőkért mint helyszínekért.

Persze mindenkinek vannak periódusai, amikor meglegyinti a „fekete szárnyak suhogásá”-nak borzongása és mélysége, no de, kérném tisztelettel, most éppen úgy gondolom, hogy köszönöm szépen, majd arra is sor kerül, ha eljön az ideje, én egy darabig még várnék azzal a lámpaoltással. Ma délután és este három temetőt látogattam végig, és míg korábban nem ritkán azt tapasztaltam, hogy azok a bizonyos kőbe vésett nevek és évszámok láttán a torokátmérőm hajlamos az ideiglenes csökkenésre, most egy hanyag, dacos mozdulattal elhessentettem a vállamról a fekete madarat.

Nekem itt ne túráztassa magát, majd tessék visszajönni később valamikor, amikor lesz kapu, addig meg nyomom a fekvőtámaszokat.

(A fotó ma készült a büki temetőben)

Már nemcsak a magyar, de a világsajtó is felkapta annak a szerencsétlen zalaegerszegi német-tanárnőnek az esetét, aki egy jól sikerült vetkőzéssel lepte meg tanítványait és kollegáit a gólyaavatón.

Nyilván nem túl szerencsés a produkció, de az sem, hogy ennek ekkora feneket kerít mindenki.

Ma például némileg meglepődve láttam, hogy mi is a vezércikk, mi több, a mai legolvasottabb írás az egyik legnagyobb brit bulvárlap, a Sun internetes verzióján.

Kicsit sajnálom a szerencsétlen tanárnőt, aki állítólag nem akart mást, csak pontokat szerezni az osztályának. Akkor jó ötletnek tűnt, ma már valószínűleg nem annyira.

Mondjuk arra esetleg jó, hogy az idióta szervezők elgondolkodnak, milyen feladatokat adnak a gólyaavatón. Szombathelyi iskolákban is voltak érkességek.

Tegnap éjfél felé éppen készültem egy boldog, elégedett blogbejegyzésre arról, hogy immár három napja megy a UPC Chello anélkül, hogy pár röpke órácskára megszakadna a kapcsolat. Mondjuk akkor, amikor képgalériát töltök fel a szerverre.

Már majdnem nekikezdtem a nagy dicséretnek, amikor a jobb alsó sarokban ismét szürkére váltott a Skype zöld karikája a kis fehér pipával. Reggel 8-kor még mindig nem volt internet a Chellón.

Nem számoltam össze, pedig kellett volna: az utóbbi két hétben saccra két nap internetmentes állapot jön össze a leállásokkal.

Ez kérem minden, de nem szolgáltatás.

Szóval óvakodj a Chellótól.

Pedig korábban.

Ha valaki nem tudná kivenni: a képen papírbankók repülnek elfelé és tűnnek el a vihar távoli központjában.

Amikor az ember ilyeneket olvas, nem tud másra gondolni, minthogy megérte ez a kis nadrágszíj összehúzás. A kormányfő, a kormány és a mindehhez asszisztáló csipetcsapat megcselekedte, amit megkövetelt. Szép munka volt, fiúk.

„A The Washington Post a pénzügyi válság kiterjedéséről szóló vasárnapi elemzésében arról írt: ha Magyarország nem lesz képes teljesíteni pénzügyi kötelezettségeit, akkor hamarosan az osztrák bankok is összeomlanak. Ha ez bekövetkezik, akkor pedig a német bankok következhetnek a sorban.” Teljes cikk a HVG-ben.

Amint a mellékelt ábra mutatja, fiam segítségével elkészítettem életem első komposztáló hardverét.

Nem tudom, hogy pontosan ilyennek kell-e lennie, ez most mindenesetre ilyen lett.

Be is szórtam minden fásszárú limlomot a dobozba, de valami azt súgja, hogy ebből önmagában így semmi nem lesz, és a helyzeten az sem sokat változtat, ha rárakom az esti almacsutkáimat.

Morn azt írta a múltkor, tegyek rá műtrágyát.

Ez a fotó került elő a gépemről. Emlékszem, aznap nagyon hideg volt a víz. Lehet, ő is a napot keresve mászott ki belőle.

Hideg októbervégi este, mindenki fázósan és kissé unottan húzza össze a kabátját az 56-osok terén a város október 23-i protokoll ünnepségén. Érdeklődő alig, az emberek tévét néznek otthon vagy legyintenek az egészre.

A téren zajlik a koszorúzás, mindenféle létező és kvázi politikai párt és szervezet teszi lesz koszorúját a jól bevált forgatókönyv szerint. Már csak a szombathelyi strucckedvelők egyesülete hiányzik a sorból. (Elnézést, ha tényleg van ilyen.)

Vége van ceremóniának, az emberek rossz- és egykedvűen húzzák összébb magukon a kabátot, sokaknak még visszavan a városházi program is. Nem irigylem őket.

Mindenki néma csendben indul el a térről, köztük én is, amikor meghallok valami nagyon halk zenét. Keresem a forrást és megtalálom. A tér sarkában a képen látható férfi áll, magányosan tartja a zászlót. Kezében pöttömnyi magnó, melyből alig hallhatóan szól a Kárpátia „Neveket akarok hallani” száma. Az ünneplők tudomást sem vesznek az életképről. Én is sietek haza, átfagytam alaposan a vékony bőrzakóban.

Lehetne mindez szimbólum is.

Ideteszem a dal videóját. Nem mintha tetszene, de így együtt talán összeáll valamivé.

Játszhatnánk olyant is, hogy kinek mi jut eszébe erről a képről.