A hétvégi napfényben el is felejtettem megírni, hogy meghalt az első James Bond. Barry Nelson játszotta először a híres kémet a Casino Royal egy egyórás televíziós adaptációban 1954-ben. 89 éves volt.

Innen.

Ma volt az 56 csepp című film sajtóvetítése a Savaria Moziban. Már a bejáratnál sem értettem, hogy miért állnak jegyért a pénztárnál, azt meg végképp nem, hogy miért kéri el a – nem létező jegyemet – a néni az ajtónál. Mondtam, hogy a sajtótól vagyok, erre ő, hogy oké, de ezt az előadást megvette az Est. Mondtam, hogy pont ezért vagyok itt. Mondta, talán van jegyem a pénztárnál. Nem volt, mint ahogy a mobilom sem a zsebemben. Fő tér, bedobós telefon, majd vissza. Egy-két percig még töketlenkedtem a popkornosnál, aztán bevallottam magamnak, hogy egyetlen porcikám sem kívánja a rockoperát. Ezzel a műfajjal – nekem is lehetnek előítéleteim, nem? – engem ki lehet kergetni a világból. Ettől persze – a gyanús cím ellenére – az 56 csepp vér lehet kivétel. De valószínűbb, hogy mindenki így járt jól. De akkor kik vettek jegyet a pénztárnál?

A képek a Jekatyenburgi temetőben készültek. A város a kilencvenes években Oroszországban „a bűn fővárosa” volt, ahol számos maffiavezér lakott. Akik előszeretettel keveredtek egymással belharcokba, hogy aztán a város temetőjében végezzék. Sírjaik határozott stilisztikai egységet mutatnak.

Még sokkal több kép az English Russia szakblogon.

A fenti fénykép két szobra ugyanarról a fickóról készült: James Joyce. A baloldali képet – nyilván ismeritek – a szombathely Fő téren készítettem, míg a jobboldalit a horvátországi Pulán. Ezek szerint ott is van kultusza.

A képek közzétételének az apropója, hogy nekikezdtem az Ulysses regénynek, amit sikeresen elsumákoltam a 20. századi irodalom tantárgyból. (Elnézést, Láng Guszti bácsi.)

Az 50. oldalon vagyok, és vegyes érzéseim vannak. Szerb Antal szerint totál blöff az egész, én meg úgy vagyok eddig vele, hogy fene tudja, amikor nem kalandozik el, akkor élvezetes a stílus, csak hát állítólag az elkalandozás a lényeg. Az biztos, hogy szellemes és finom, mint ahogy az is, hogy mellette párhuzamosan még olvasnom kell valamit.

Egyébként nem titok: azért olvasom, hogy utána el tudjam mondani, hogy én olvastam. Amikor a szobrot avattuk, volt egy olyan érzésem, hogy a megjelent 100 emberből 2-3 ember mondhatta el magáról.

Iszonyat! Összepréselte a fitnessgép a heréjét.

(A tartalom mellett figyelemre méltó a címben az “Iszonyat!” szó használata.)

Na, elment ő is. Gondolom nem vagyok egyedül, akinek jelentett valamit ez a figura.

Így utólag is köszönet neki azokért az keserű-édes órákért, amiket a regényei okoztak.

Itt van egy önéletrajzszerű valami.

A Litera.hu szerint Kurt Vonnegut magyarul olvasható művei ezek. Cirka a felét olvastam.

Utópia 14 (1952)
A Titán szirénjei (1959)
Éj anyánk (1961)
Macskabölcső (1963)
Áldja meg az Isten, Mr. Rosewater (1965)
Majomház (1968)
Az Ötös számú vágóhíd (1969)
Bajnokok reggelije (1973)
Börleszk (1976)
Börtöntöltelék (1979)
Virágvasárnap (1981)
Mesterlövész (1983)
Második édenkert (Galápagos) (1985)
Kékszakáll (1987)
Hókusz-pókusz (1990)
Halálnál is rosszabb (1991)
Időomlás (1997)
A hamvaskék sárkány (1999)
Áldja meg az Isten, Dr. Kevorkian (1999)
A hazátlan ember (2005)

Spam-szűrő ide vagy oda, hetente 1-2 hasonlóan csábító ajánlat azért befut a postaládámba. Nem az a kérdés, hogy honnan tudják az email-címemet, hanem azt, hogy hogyan találják meg a célcsoportot, ugye? Szóval honnan tudják?

Nem tudom, ki hogy van vele, szerintem roppant ízléses hüvelygomba elleni krém reklámmal bombázni a jónépet a délutáni és esti tévéprogramok alatt.

Remélem bejön valami végbélvész-gyógyító cucc marketingje is, szigorúan vacsoraidőben.

Most kezdem bánni, hogy ilyen szűkre vettem a csatornakínálatot.