Attól tartok, közületek csak kevesen emlékeznek egy bő három évvel ezelőtt született blogbejegyzésemre. Ez arról szólt, hogy Bécsben belecseppentem egy tüntetésbe, egy magát hazaráknak mondó népcsoport a mészárlásának a megállítását kérte.
Azt hiszem, egy prózai művet alapvetően két ok miatt lehet élvezni. Vagy azért, mert jól van megírva, vagy azért, mert kitágítja a látóhatárunkat. Az előbbi csoportba tartozik például az Amerikai tragédia vagy az Alice Munro-novellák, az utóbbira kiváló példa a Papírsárkányok, amely Afganisztánba, illetve a hazarák világába ad menetjegyet. És […]
Szerdán hajnali fél háromkor befejeztem Khaled Hosseini Papírsárkányok című regényét. Az időpont nálam nem teljesen extrém, de azért jelzésértékű. Nem minden könyv működik annyira örvényszerűen, hogy annak olvasóját valamilyen párhuzamos idősíkba húzza, kikapcsolva a valódit. Ez ilyen, annak ellenére, hogy irodalmi Nobel-díjat azért nem adnék érte. (Mondjuk sok másikért sem, melyek aztán mégis megkapták, de ez most mellékszál.)
A Papírsárkányokra közvetlenül egyik olvasóm, közvetve a Bécsben felvonuló hazarák hívták fel a figyelmet. (A népcsoport még a mi cigányainknál is szerencsétlenebb sorsú, de ezt innen nehéz megítélni.)
A történet itt-ott kissé Bollywood-szagú (az indiai filmek gyártóközpontja), ami azt jelenti, hogy felnőtteknek szóló meseszerű elemek is felbukkannak, de hogy ne legyen annyira tündéri a dolog, ezeket naturalista környezetbe és eseményekbe helyezi az író, és a történet vége is igen messze van a keleti meséktől, sőt az amerikai álomtól is. Merthogy ez mégiscsak Afganisztán.
Számomra a Papírsárkányok egyik üzenete ugyanaz, mint a Persopolisé: milyen könnyű egy viszonylag normális, de labilis alapokon álló országot pokollá változtatni, másrészt újra szembejön velünk a régi igazság, hogy a hatalmas kulturális és anyagi különbségek ellenére milyen egyformák az emberek mindenhol: míg a jók kételkednek és vívódnak magukban, a rosszak és buták magabiztosan fújják ostobaságaikat.
Ez utóbbiak a normális országokban humor tárgyai lesznek, viszont más helyeken tömeggyilkosok.
Ha megnézzük a hazai nyomtatott és online sajtó hírösszetételét, az derül ki, hogy a magyar olvasó gyakorlatilag nem érdeklődik a külföld hírei iránt, és ebben a hanyagolásban megbízható partner a sajtó maga is.
A külföldi események iránti érdektelenséget támasztja alá a saját tapasztalatom is: a mindennapi beszélgetések során alig-alig kerülnek elő olyan témák, melyeknek nem mi, magyarok vagyunk a főszereplői.
Ez egyrészt érthető, másrészt kicsinyes dolog. Ha szemellenzővel nézzük a világot, és annak csak egy apró szeletére vagyunk kíváncsiak, fogalmunk sincs, hogy az általunk látott valóságrészlet hogyan illeszkedik az egészhez, így aztán mindenféle hamis képet alakítunk ki, fantáziálunk, képzelődünk, vagy éppen könnyen elhisszük azt, amivel be akarnak etetni.
Mondok példákat: ha valaki megnézi a londoni üzleti negyedet, annak számait és épületeit, nagyjából sejtései támadhatnak, hogy mennyi esélye van a magyar gazdasági szabadságharcnak. De ha szembesül az Európa Parlamentben elhangzott, Magyarországot kritizáló ostobaságokkal, megint csak más összefüggésekre jön rá.
Szóval mindig érdemes messzebbre nézni. Egyrészt azért, mert minél inkább egyben látjuk a világot, annál inkább tisztába jövünk saját helyzetünkkel, másrészt a nagyvilág eseményeinek mindig vannak olyan vonatkozásai, melyek ránk is vonatkoznak, ha másért nem, azért, mert az emberek vagyunk.
Néhány héttel ezelőtt Bécsben például egy tüntetésbe futottam bele. A hazarák követeltek igazságot népüknek. Életemben nem hallottam róluk, így itthon utánanéztem, mi ez az egész.
Közben egyik kedves és figyelmes blogolvasóm arra hívta fel a figyelmet, hogy a témához kapcsolódik Khaled Hosseini: Papírsárkányok című regénye.
Ez alkalommal nem akartam olykor három évtizedes várólistámra tenni a könyvet, helyette pénteken elfutottam a Berzsenyi Dániel Könyvtárba, a polcról leemeltem az említett regényt.
Tegnap este elkezdtem olvasni, és már a 20. oldal után éreztem, hogy egy olyan világba (Afganisztán, Kabul stb.) kapok betekintést, amiről olvastam ezt-azt persze, de a bennem kialakult kép (beetetés?) köszönő viszonyban sincs a lényeggel.
Lehet, később beszámolok róla, ha akarjátok, ha nem.
A hétvégén Bécsben belecseppentem egy tüntetésbe.
Több száz – láthatóan muszlim vallású – ember gyűlt össze bécsi Szent István-székesegyház mellett, hogy igazságot követeljenek egy olyan ügynek, amiről életemben nem hallottam.
„Hazara” – ez a szó szerepelt szinte minden feliraton, és a szónokok is ezt a szót ismételgették, követelve a tömeggyilkosság megállítását Pakisztánban és Afganisztánban.
Hazaérve rákerestem az interneten, hogy mi ez az egész, de magyarul alig-alig elérhető erről valami.
Az egyik Afganisztánról szóló biztonságpolitikai oldalon ezt találtam:
“A hazarák a pastukhoz hasonlóan szintén törzsi társadalomban élnek, ám szemben a pastuk elõkelõ társadalmi helyzetével, a hazarák e ranglétra legalsó fokán állnak. Ennek számos oka van, köztük síita (kisebbségi) vallásuk, a hazara nép nagy szegénysége és elmaradottsága, valamint az, hogy fizikumuk jelentõsen elüt az összes többi népcsoportétól, mivel termetükön, arcukon az egykor itt átvonuló és asszimilálódó mongol hadsereg jegyeit õrzik. Autonómiájukat egészen a 19. század végéig megõrizték, amikor rendkívül véres háborúkban pacifikálta õket az akkori uralkodó, Abdulrahman emír. Bosszúként nemcsak azt követelte tõlük, hogy térjenek át a szunnita iszlámra, de a belsõ gyarmatosítás részeként elvette termõföldjeiket, és azokat pastu nomádoknak jutatta. Az elmúlt évtizedekben jórészt õk alkották a városi kétkezi munkásokat, akik azért kényszerültek a közeli centrumokba, mert a megmaradt területükön egyszerûen képtelenség fenntartani magukat.” (Innen.)
Angolul már sokkal több információ érhető el erről a népcsoportról. Becslések szerint 5-8 millióan lehetnek, főként Afganisztánban, Pakisztánban is Iránban. Módszeres irtásuk a 18. század végén kezdődött, és napjainkig tart.
Az EU-ban 180 ezren élnek közülük.
