Átléphetetlen végzetek – William Trevor: Balvégzet bolondjai



Azt hiszem, egy prózai művet alapvetően két ok miatt lehet élvezni. Vagy azért, mert jól van megírva, vagy azért, mert kitágítja a látóhatárunkat.

Az előbbi csoportba tartozik például az Amerikai tragédia vagy az Alice Munro-novellák, az utóbbira kiváló példa a Papírsárkányok, amely Afganisztánba, illetve a hazarák világába ad menetjegyet.

És létezik ezek különböző kombinációja.

Itt van például az ír William Trevor és regénye a Balvégzet bolondjai, amely kapcsán azt éreztem, hogy az író mondanivalója, gondolatai, érzelmei, annyira intenzívek, hogy önmagukban garantálják, hogy erős és nehezen feledhető történet kerekedjen ki a könyv végére.

Ráadásul mindig szerettem a több generáción átívelő családregényeket.

A Balvégzet bolondjai az angol-ír viszonyt járja körül, ami kétségkívül ismerősebb számunkra, mint a hazarák, tudunk róla ezt-azt, hogy aztán a regény után belássuk, a fejünkben élő képnek nem sok köze volt a valósághoz.

Mármint ha valóságnak fogadjuk ez azt, amit Trevor elénk tálal.

Valószínűen jól tesszük, az író ugyanis hiteles krónikásnak tűnik.

Nem kell megijedni, nem kapunk név-, esemény- és évszámdömpinget, helyette egy ír-angol vegyescsalád 20. századi tragédiájának mélységeibe pillanthatunk bele, hogy ezredszerre is kiderüljön, hogy a történelem és a múlt hogyan tudja szétbarmolni az egyéni életeket, illetve az egyének hogyan nem képesek átlépni saját végzetüket, ami sokszor mások végzetét is jelenti.

Trevor nem elemzi az angol-ír konfliktust, nem mond nagy bölcsességeket, nem von le direkt következtetéseket (ránk hagyja), nem uszít, lázít. Ehelyett lírai eszközökkel, itt-ott kelta homállyal, felvázolja ennek a véres történelmi drámának a működési mechanizmusát, miközben mellékesen, vagy nagyon is lényegileg, egy tiszta szerelem is kibomlik, de ez sem kerülheti el a végzetét.

A történet azt sugallja, hogy ebből a mókuskerékből azért nem lehet kiszállni, mert így van megírva az emberekben, ugyanakkor azt is érzékelteti, hogy a változáshoz, egy harmonikusabb világhoz valójában nem is kellene sok.

Halkan jegyezném meg, ehhez nem kell írnek vagy angolnak lenni, kedves balvégzetek megannyi bolondja.



mm

Névjegy: Józing Antal

1964-ben születtem Komlón, Pécsen voltam középiskolás, de főiskolás korom óta Szombathelyen élek. Megannyi munkahelyen megannyi mindent csináltam, leginkább tanítottam és újságot írtam. Három évtizede dolgozom a médiában. Írtam papírba és elekronikusba, írtam nagyon kicsibe és nagyon nagyba, voltam szerény külsős és voltam komoly főszerkesztő. Mindig szerettem a magam útját járni. A Blog21.hu független médiafelületet 2015-ben indítottam, remélhetően nemcsak a magam örömére.

Szólj hozzá!

Please Login to comment
  Subscribe  
Visszajelzés