Azt hiszem, ezzel a dallal megint magamra maradok, de ez inkább lelkesít, mintsem lehangol.

Nem hiszem, hogy akár így, akár úgy létezik egyenes összesfüggés a sikeres és a minőségi zene között, azaz ha valamit tömegek hallgatnak, attól még lehet jó, mint a Red Hot Chili Peppers, és lehet bűnrossz, vagy éppen totál középszerű, mint a Despacito.

Ugyanez az egyenlet vonatkozik a kevéssé ismert előadókra, azzal a különbséggel, hogy felfedezésük kellemes izgalmakat tartogat.

Úgy két évtizede lehettem a legaktívabb kutató. Akkor felvettem a műholdas rádiókból és tévékből a hozzám közelálló stílusokkal foglalkozó – jellemzően éjjeli – műsorokat, majd hamupipőkeként kiválogattam a javát, és audiokazettákra másoltam.

Ma is megvan a büszke gyűjtemény.

Újabban megint rákaptam a vadászatra és a kompiláció-készítésre. Ehhez leginkább az FM4-t, a Radioparadise-t és a Spotify-t használom.

Erica Russót nem ezeken találtam.

Az amerikai énesnő csütörtökön érkezik Budapestre az A38-as hajóra.

Az eseményre a Mayberian Sanskülotts miatt figyeltem fel (róluk majd egyszer külön), és amikor belekattintottam a többiekbe, Erica Russo azonnal a fülembe, majd onnan sokkal beljebb mászott.

Érthetetlen, illetve a világ folyását nézve valahol mégiscsak érthető, hogy ezeket a megkapó dalokat csak egy maroknyi ember hallgatja.

Most már ti is közöttük lehettek.

A Dreams egy szál gitáron és lábdobon előadott intim szerzői dal, amely az álom és a valóság szerelem általi összemosását járja körül.

Cicoma nélküli, de mégis költői szöveg, levegős, ihletett gitárjáték, jellegzetesen kísérteties énekhang, és még a minimál-pénzből barkácsolt videó is teljesen rendben van.

Az ilyen mutatványok ösztönöznek a további kutatásokra.

Amúgy meg roppant sajnálom, hogy nem tudom csütörtök este Budapesten lenni.

A hölgy egyébként az őszt európai koncertekkel tölti, talán nem reménytelen, hogy megcsípem valahol.