Nem látszik rajta, de annak idején sokat kínlódtak rajta a zenészek. Végül csak összejött.

Ahogy Proust regényhősének a sütemény ízéről eszébe jutnak az eltűnt idők eseményei, nekem a dalokról ugrik be múltam egy-egy korszaka.

Amikor a Californication videója megjelent (2000 környékén), fiatal felnőtteket tanítottam, és az egyik osztályban (talán a legjobb képességű volt valamennyi közül) ez lett a közös kedvencünk; afféle csoporthimnusz.

Akkor nem nagyon tűnődtünk el azon, mit is szeretünk benne, de így utólag talán érdemes és érdekes újra nekifutni.

Annál is inkább, mert a dal rákerült a válogatás cd-mre (erről majd később).

Talán kezdjük azzal, hogy a Red Hot Chili Peppers egyike azon kevés előadóknak, akik ügyesen és ösztönösen egyensúlyoznak a kommersz tömegzene és – mondjuk így – az önazonos alkotói lét között.

Úgy hallgatják milliók, vagy inkább milliárdok dalaikat, hogy azoknak valódi mélységeik vannak.

Nehéz mutatvány, de talán itt kell keresni a népszerűség egyik okát.

A Californicationben mindenki talál magának valamit.

A Red Hot Chili Peppers úgy állítja pellengére Hollywoodot, annak mesterséges álmait, pénz-, szépség- és szexgyárait, korlátok nélküli hedonizmusát, hogy a zenekar tudja: egy csipetnyit azért mi is vágyunk minderre.

Úgy rajzolja elénk a nyugati civilázói alkonyát, hogy belefájdul a szívünk.

Hiszen Kalifornia ott van a világ legtávolabbi csücskében is, és – bármit is jelentsen a hallgatók számára – ott van mindannyiunkban.

A dalszöveg egyébként popkultúrát ismerők számára számos utalást (David Bowie, a Nirvana, Beach Csillagok háborúja stb.) tartalmaz.

A balladisztikus kompozíció annyira ihletettnek, egységesnek, kereknek és tökéletesnek tűnik, hogy nehéz elhinni, hogy annak idején sokat kínlódtak vele a zenészek.

A szöveget Anthony Kiedis írta, és az énekes rögtön érezte, hogy nagyon nagyot alkotott, de a zenekar sokáig nem tudott köré megfelelő zenét kanyarintani.

Olyannyira nem, hogy már-már úgy volt, hogy nem kerül rá a soron következő lemezre.

Végül John Frusciante gitáros oldotta meg a feladatot.

Ahogy a dal, úgy a hozzá tartozó videó is klasszikus lett.

A számítógépes játékok stílusában elmesélt történet akkoriban forradalminak számított. Rendezője Jonathan Dayton és Valerie Faris.