Tavaly ősszel már elmeséltem nektek Ady Endre publicisztikai kötetének történetét, hogy milyen ügyesen szereztem be, és hogy miféle láthatatlan légióba futottam bele.

Hogy miért most fedeztem fel magamnak az újságíró Adyt, azon még nem gondolkodtam el túlzottan, de nem zárom ki, hogy jól jönnek most ezek az időálló klasszikusok, amikor körülöttünk ingoványosnak és tünékenynek bizonyulnak az értékek.

Mindenesetre illik hazai olvasmányaim sorába, amelynek vonalát többek között Babits Mihály, Nagy Lajos, Krúdy Gyula, Déry Tibor, Illyés Gyula, Weöres Sándor, Kertész Imre nevei jeleznek.

Az ezer oldalas kötetből eddig még kétszázat sem olvastam el. Hazudhatnám azt, hogy nincs időm rá, de ti tudjátok a legjobban, hogy időnk arra van, amire akarjuk, inkább azt mondom, hogy heti két-három írás esik jól, ennyit még könnyen meg lehet csócsálni, utána lehet nézni a neveknek, eseményeknek, hivatkozásoknak, ennyit még ki lehet jegyzetelni.

Ady Endre nagyváradi újságíró-kollegák között (1908)

Igen, kijegyzetelni. Merthogy a könyv mellett az ablakpárkányon tartok egy kis füzetet és egy tollat, és ha valami olyant látok, akkor kiírom.

Ez jó eséllyel azt is jelenti, hogy a jövőben többször találkoztok az újságíró Ady több mint százéves gondolataival. Aztán majd meg látjuk, lehet-e őket használni valamennyire.

Én egyelőre több ok miatt is gyönyörködöm bennük.

Először is tetszik, ha valaki meg tudja különböztetni az éjszaka álmait és démonjait a nappal józanságától.

Az őrültség határáig szenvedélyes, önpusztító, extrabohém költő egyben racionális, pengeéles gondolatiságú, végtelenül összeszedett tollú zsurnaliszta volt.

Gusztusos könyv. Mondjuk a lapok lehetnének vastagabbak, és akkor nem lennének kicsit áttetszőek az oldalak.

Néha nem is értem, hogy hogyan lehetséges, hogy valaki hajnalig issza a tancosnők cipőjéből a pezsgőt, majd másnap fegyelmezetten leken egy 6-8 flekkes publicisztikát mondjuk a Dreyfus-perről, háttérinformációkkal, lényeglátással, következetes gondolatvezetéssel.

Még ennél is izgalmasabb ezen írások félelmetes aktualitása. Itt van a tudatlan, nyugat-európai mértékkel szegény lakosság, a nacionalizmus és a vallás jelszavai mögé búvó elit, az Amerikába kitántorgó tömegek, másrészt a tisztán látó művészek és egyéb gondolkodók reménytelen iszapbirkózása; és mi már azt is tudjuk, hogy nem sokkal később Magyarország két világégésnek is a – vesztes – részese lett.

Akkortájt Ady Endre és köre mindennek örvendett, csak népszerűségnek nem, a Nyugat kezdetben néhány száz (!), fénykorában is csak néhány ezer példányszámban jelent meg.

Élmény olvasni ezeket az írásokat azért is, mert Ady roppantul tudott prózát is írni: szókincse, mondatszerkezetei, formaérzéke és sajátos humora fényévekkel élvezetesebb, emelkedettebb, mint a mai sajtónyelv, ami egyre inkább hasonlít az ötvenes évek agitprop gépezetére, de ez most mellékszál.

Na akkor elsőként álljon itt étvénygerjesztőként néhány mondat egy korai írásból. A 22 éves Ady ezt írja a monarchia tervezett hadseregfejlesztéséről:

“Még mindig a béke jegyében tartunk. Béke künn és benn, ez még mindig a jelszó.

És hogy a béke mozgalma milyen nagy arányokat kezd ölteni, azt a közös hadügyminiszter terve bizonyítja legjobban. A hadügyminiszter úr a világbéke érdekében nem kevesebbet akar, mint a hadseregnek a lehetőség legszélsőbb határáig való fejlesztését.

Ez mindenesetre fontos lépés volna a világbéke elérésére. Minél nagyobb a hadsereg, természetesen annál erősebb lábon áll a béke. A hadseregnek pedig bizonyára a béke legfőbb célja.” (Debrecen, 1899)

Szóval olvassatok mindennap és mondjatok nemet a stadionokra!