Ha nem mond semmit a címben szereplő név, akkor komoly szükségetek lesz némi zenei nyitottságra.

1985-öt írunk, éppen elkezdtem a szombathelyi főiskolát. Már túl vagyok a P. Mobil-Beatrice-Sex Pistols-korszakom, éppen Bizottságot, URH-t és Európa Kiadót hallgatok, és meg vagyok győződve zenei jólinformáltságomról.

Igen ám, de a szobatársam, egy nálam néhány évvel idősebb rajzos srácot a fenti névsor csak mérsékelten hozza lázba, esténként fejére teszi a walkman fülhallgatóját, amiből igen furcsa zajok szivárognak ki a kollégiumi szoba sötétjébe.

„Indusztriális zene” – magyarázza, és kölcsönad pár kazettát.

Elhűlve és zavartan hallgatom őket, mert abban sem vagyok biztos, hogy zenének lehet-e tekinteni ezt a ritmusos kalapálást, nyikorgást, zörgés-csörgést.

Az viszont biztos, hogy hasonló revelációt jelent, mint korábban a Kraftwerk, a Police és az a bizonyos Európa Kiadó-koncert.

Aztán persze rákapok az ízére, és nemsokára én is hintem az igét, mérsékelt sikerrel; az indusztriális zene mindig is egy szűk réteg játszótere volt, mert nem adja könnyen meg magát, a gyanútlan hallgatónak elég hamar megfekheti a gyomrát.

Én meg olyan szerencsés vagyok, hogy a műfaj sztárjai közül kettőt is sikerül megcsípnem azokban a korai években: a Test Departmentet Budapesten és a Laibachot Grazban.

De az igazi szívcsücsök mindig is az Einstürzende Neubauten volt, annak ellenére, hogy – németek lévén – pont az ő szövegeiket nem értettem.

De ebben a műfajban a költészet amúgy sem a szövegben van, hanem a zene átértelmezésében, illetve az átértelmezésekre építő különös produktumokban.

Mielőtt közületek valaki arra a gyors következtetésre jutna, hogy „ilyent én is tudok”, esetleg próbálja ki: a legtöbbeteknek van otthon egy kalapácsa, lavórja, fémedénye, sajtreszelője, ruhaszárítója és hasonlók.

Higgyétek el, nem egyszerű műfaj.

Az Einstürzende Neubauten zsenialitása némileg hasonlít a mi Csontváry Tivadarunkra. Esetükben a hangszeres tudás nagyjából annyira fontos, mint Csontvárynál az akadémikus rajzkészség vagy festeni tudás. Talán ott van, talán nincs, de a lényeg mindenképpen máshol bujkál.

A sorozatomnak Esti zenehallgatás a címe, és ez esetben tényleg célszerű a barátkozást este kezdeni, nagyjából úgy, ahogy én tettem a kollégiumi szobában: kapcsoljátok le a lámpát, zárjátok ki a külvilágot, nyissátok ki magatokat és próbáljatok csak ezekre a zajokra koncentrálni.

A közelmúltban betettem a cd-lejátszómba a zenekar 1987-es lemezét (Fünf auf der nach oben offenen Richterskala), és csodák csodája, máig élvezhető.

Ami a folytatást illeti: bevallom, nem nagyon követem a fejleményeket, azt tudom, hogy még ma is játszanak, koncerteznek, zenéjük jóval közelebb áll a konvencionálishoz, mint egykoron, olykor egész „slágeres” dalokat is összehoznak. Itt van például a Sabrina. Mondjuk ezt sem játsszák rongyosra a kereskedelmi adók.