Egy lassan hömpölygő elbeszélést olvasva jöttem rá, hogy majdnem én is beleestem a sztereotípiák régi csapdájába.

Itt van ez a Vlagyimir Putyin gyerek, Oroszország gatyába rázója; van, akinek maga a patás ördög a kénköves pokolból, másoknak a tökös kelet-európai megváltó, a világ új reménysége.

Így vagy úgy, de a gigantikusra nőtt egykori KGB-alkalmazott izmos felső teste eltakar egy komplett országot.

Pedig Oroszország nem Putyin, még csak nem is az a méregdrága bundába öltözött és vastagon kifestett középkorú nő, aki oly visszataszítóan és magas lóról beszélt a bécsi reptéren az autókölcsönző pultjánál, vagy az a két orosz milliárdosnak kinéző orosz milliárdos, akiket a londoni Bond Streeten láttam a Rolex üzletében, amint éppen felvásárolták a fél boltot, miután bizonyára keményen megdolgoztak a pénzükért.

Kicsit nem figyeltem oda, és lám, én is beleestem a sztereotípiák csapdájába.

De szerencsére nemrég levettem anyu könyvespolcáról a „24 izgalmas novella” gyűjteményt (Európa Könyvkiadó, 1966), amelyről valamiért azt hittem, hogy akkori kortárs magyar irodalmi válogatás.

Aztán kiderül, hogy afféle „thrillerek” vannak a könyvben, főleg nyugat-európaiak, de nemcsak.

Száz évvel ezelőtt valahol Oroszországban (Fotó: uoregon.edu)

Leonyid Andrejev „A kormányzó” elbeszélését olvasva először azt gyanítottam, hogy a szerkesztők – a politikai egyensúlyt helyreállítva – egy kis osztályharcos történetet is beválogattak, de néhány oldal múlva már tudtam, hogy nem erről van szó.

Leonyid Andrejev szövege egyszerre naturális és expresszív, takarékos és ráérős. Míg a nyugat-európai írók néhány oldal után már a tetőpontnál és a megoldásnál járnak, addig Leonyid Andrejevnek hatvan oldal kell, hogy elmesélje, hogy a tömegtüntetésen a tömegbe lövető kormányzó történetét. És miközben olvasom az alaposan megsárgult lapokat, eszembe jut, hogy régen mennyire szerettem a klasszikus orosz prózát, melyek úgy spirituálisak, hogy nincsnek leöntve rózsaszín műsziruppal, viszont újra és újra bemágnesezik a bennünk levő erkölcsi iránytűket.

“A kormányzó” ezeket a legjobb hagyományokat követi, üzenve, hogy a jó és a rossz független osztálytól, pénztől, hatalomtól, talán politikai és történeti helyzettől is.

Hej, de nagy kár, hogy a hatalom mai birtokosai nem szeretnek olvasni, és a szabad művészettől „úgy félnek, mint ördög a tömjénfüsttől”, hogy egy idevágó szólást idézzek.

Tegnap éjszaka aztán a kötet egy újabb orosz elbeszélését kezdtem el. Tyendrjakov „Hármas, hetes, ász” írása „csak” ötven oldal, ma este bizonyára ezt is befejezem.

Köd a Polja folyó felett (Fotó: Shutterstock.com)

Ebben sincs Putyin, nercbundás feleség vagy Londonban élő gázmilliárdos.

Helyette van egy erdőség, szibériai folyó, faúsztatás, kemény fizikai munka, kártya és mindenféle jellemek.

Bizony – fedeztem fel a spanyolviaszt ma hajnalban -, ezek az oroszok pont olyanok, mint mi vagyunk, mint bárki más a világon, teljesen függetlenül attól, hogy éppen kinek a hátától nem látni őket.

Amúgy halkan hozzáteszem, hogy jó eséllyel most éppen mi is takarásban vagyunk.