Stieg Larsson jó példa arra, hogy attól, hogy valami szórakoztató, még nem biztos, hogy igénytelen. A nyáron elolvastam a trilógia harmadik részét.

Nem, ezúttal nem fogok mentegetőzni, nekem annyi jár, hogy a hosszú munkanapok után vagy a nyári vízparton felcsapjak egy jó kis ponyvát, fejest ugorjak és elmerüljek benne, úgy, hogy a fejem búbja sem látszik ki a lapok közül.

Ehhez leginkább – a fáradtságon és a napsütésen kívül – egy jó megírt ponyva kell, amit nem is könnyű beszerezni.

A tetovált lányba három évvel ezelőtt futottam bele, ennyi idő kellett, hogy a háromrészes történet végére érjek.

És mint minden jó regény végén, nehéz szívvel búcsúzom most szereplőktől.

Illetve ebben az esetben nemcsak a szereplőktől, hanem Stieg Larsson egész írói univerzumától, amely a valódi Svédországból építkezik, de mégiscsak önálló életet él.

Természetesen ebből a könyvből is film készült. Egyszer azt is meg kellene nézni.

A Larsson-regények bűnügyi történetek, de a bűn és annak felderítése csak afféle vezérfonal, amelynek apropóján el lehet kalandozni, karakterek, helyszínek és betéttörténetek százait lehet kidolgozni és kibogozni, miközben politika, kultúra, technológia és szex teszi kerekké és sikamlósan olvasmányossá a regényeket.

Nem vitás, hogy ponyva, de egyben hihetetlen nehéz írói feladat ennyiféle szálat mozgatni és egyetlen univerzumba összefésülni.

Más szemmel nézve viszont több mint ponyva.

Itt van például ez a harmadik kötet, a Luftslottet som sprängdes (A légvár kipukkad), angolul The Girl Who Kicked the Hornets’ Nest (A lány, aki belerúgott a darázsfészekbe), magyarul A kártyavár összedől, amely kevésbé akciódús, mint a korábbiak, cserében viszont a svéd média, a politika és a titkoszolgálaztok legfelsőbb köreinek működésébe kapunk – meglehetősen reálisnak tűnő – betekintést.

Egyfelől elborzadhatunk azon, hogy atyaisten, Svédországban mi megy, de ennél sokkal súlyosabb, ha továbbgondoljuk, hogy akkor nálunk mi lehet.

Merthogy a könyv szerint a svéd politika, titkosszolgálat és igazságszolgáltatás is mocskos, de mégiscsak jogállam van, ha kiderülnek a dolgok, annak súlyos következményei vannak, éppen ezért roppan súlya van a nyilvánosságnak, a sajtónak és egy bírósági tárgyalásnak.

Ezzez képest Magyarország szétzilált társadalma és a legapróbb zugokat is behálózó korrupció nemcsak roppant letaglózó, de szinte értelmezhetetlen.

A történetnek egyébként kurta-furcsa nyitott vége van, és nem azért, mert az Stieg Larsson annyira művészkedni akart.

Az író eredetileg 10 részesre tervezte a sorozatot, csakhogy időközben infarktusban meghalt. 50 éves volt. Szegény már az első rész publikálását és világraszóló sikerérét sem érte meg.

Azt kevesen tudják, hogy az újságíró Larsson ezeket a regényeket munka után esténként az asztalfióknak, a maga szórakoztatására írta, és csak kevéssel a halála előtt fordult meg a fejében, hogy talán publikálnia kellene őket.

Jól tette – mondja kórusban a vízparton olvasni szeretők népes tábora.

Értékelés: 8/10

A trilógia korábbi köteteiről írtam:

A tűzzel játszó lány és a krimivel játszó fiú

Még egy esély a bűnnek