Hosszú idő után néhány napja megint Győr felé mentem Budapestre, és lemértem: már csak 39 kilométer, és megvalósul a nagy mű. De biztos, hogy erről álmodtunk annak idején?

A Győrhöz közeli pihenőhelyen az olasz kávé még elmegy, de a morcos fickó a pultnál valamiért nem közli előre, hogy a benzinkút hátulján kialakított, a hozzátoldott falusi kuszlikat idéző vécébejáratnál egy néni majd elkéri a blokkot, amit nem akar visszaadni, mert „vannak olyanok is, akik kihalásszák a kukából”.

Így én is kajtatom a blokkomat, szerencsére ebben következetlen vagyok, így most kivételesen nem dobtam el, ott lapul begyűrve a farmerem hátsó zsebében.

Akinek nincs blokkja, attól a néni ott hátul könyörtelenül legombolja a százast. Egy férfi mentegetőzik, hogy nem tudja, hol a blokk, a pénztárcája meg a feleségénél van, ám a néni nemcsak hajthatatlan, de mindjárt életvezetési tanácsokat is ad a szükségében toporgó szerencsétlennek: „Miért adja ki a kezéből?”.

A tenger felé és onnan igyekvő külföldiek riadt szemmel próbálják megérteni a nénit és a dolgok általános menetét, nem nagyon megy nekik.

De nagyobb baj, hogy mi sem tudjuk, hányadán állunk magunkkal.

Itt van például az M86-os, amely az idők kezdete óta épül, talán eredetileg még a Borostyánkőutat akarták összekötni Arrabonával, fene sem emlékszik már, hogy ki kezdte és mit ígért, de most – láss csodát! – tényleg befejezés előtt áll a nagy mű.

Mióta Csorna körül elkezdődtek a munkák, Székesfehérvár felé jártam a fővárosba, nem volt egy nagy élmény, tavaly még voltak megyei matricáim, de idén már azok sem, időközben egész belejöttem, hogy kertek alatt Gárdonynak járok, megállok nézni a vízimadarakat, no meg kapásból, jobbra kisívben tudok rákanyarodni a Petőfi-hídra.

De most kipróbáltam megint Győrnek, és hát tényleg nemsokára összeérnek a szálak. Lemértem, már csak 39 kilométer hiányzik, az is szépen épül, állítólag őszre meg is lesz, amiben én nem is kételkedem, mert tényleg majdnem kész, kellő távolságból legalábbis úgy tűnik.

Az M86-os út csornai elkerülő szakasza

Így nagyjából két óra alatt szeretett fővárosunkba érhetünk, egész furcsa lesz, bevallom már most is az, hogy nem kell a csornai főutcán araszolni a litván kamionok között, hanem csak huss.

Szóval akár örülhetnék is, hogy fejlődés, haladás van, csakhogy miközben vezetek, az autórádión harsogják a Kossuthon a népszavazásos kormányreklámot, meg ugyanezt híreknek álcázva.

Masszívan émelyítő, és nem sok jót ígér a jövőre nézve.

„A hatalom számára mintha kizárólag október másodika létezne, félelem és indulatok generálása, hogy tíz-húsz év múlva hogyan is lesz, arról nem beszél senki, talán mert túl van a következő választáson, tehát egyelőre nem fontos. Csakhogy a fiataloknak már nehéz eladni ezt a jövőnélküliséget, az arcpirító fizetéseket, a gazdaságot, a versenyt és a tehetségeket megfojtó politika vezérelt összefonódásokat, és nagyon mehetnékük van elfelé” – gondolom magamban, miközben a sokmilliárdos csornai elkerülőn suhanok.

Na de mi van akkor, nyilal belém, ha tényleg csak ennyit lehet kihozni ebből az országból, azaz belőlünk?

„Tedd szívedre a kezed! – mondja egy hang, és válaszolj őszintén: Ha ez a kormány bedől, biztos vagy benne, hogy valami jobb jön, és nem a vízözön?”

„Hát ez a nyomorult 86-os tényleg elkészült, de ezek a hírek a rádión ….” – válaszolom zavartan, és agyam keresi a folytatást, de ugyanúgy leblokkol, mint a külföldiek az autópálya-pihenő vécésnénijénél.

Aztán becsúsztatok a CD-lejátszóba egy kompilációs lemezt, amit én raktam össze magamnak nagy műgonddal.

Ideiglenes megoldásnak megteszi.