Azt tudjuk a kormány és a kommunikációs cégeknek juttatott pénzek jóvoltából, hogy „Magyarország jobban teljesít”.

Rajta kívül persze még sokan jobban teljesítenek, csak nem tudunk róla. Mert valószínűleg nincs a kommunikációra pénz.

Én viszont most ingyen és bérmentve beszámolok arról, hogyan teljesít a MÁV.

Hétfőn a szokásos negyedórával a budapesti vonat indulása előtt érek ki a szombathelyi állomásra. Megveszem a jegyet a déli pályaudvarig, hogy aztán az utastájékoztató táblán az összes induló vonat mellett legyen vágányszám, csak az enyémnél nem. Nafene.

Visszabaktatok a pénztárhoz, és kérdezem, hogy most mi van.

„Ja, igen. Vonatpótló buszok mennek Sárvárig” – mondja a hölgy mintegy mellékesen. „És lehet tudni, hogy ezek honnan indulnak?” – kérdezem, egyrészt hogy fenntartsam a társalgást, másrészt mert tényleg szeretnék eljutni a fővárosba. „Az épület elől, már biztos sokan várnak ott” – jön a válasz.

És valóban. Az épület előtti járda északi részen egy komolyabb embercsoport ácsorog. Arra tippelek, ők lehetnek a sorstársaim.

A 2-3 érkező busz nem kapkodja el, akkor állnak be, amikor már a vonatnak indulni kellene.

Mindegy, az utazóközönség valahogy elhelyezkedik a laptopokkal és a guruló bőröndökkel. Aztán elindulunk. Először Vépre.

A dűlőutakon valahogy eljutunk az állomásig, ahol felszáll egy újabb guruló bőröndös diák. Miután egy vasutas hölgy felmutatja a zöld tárcsát az árokparton a sofőrnek, tolatgatunk ide-oda kicsit, megfordulunk és irány Sárvár.

Itt lecuccolunk a laptopokkal és a guruló bőröndökkel és berohanunk az állomás épületébe, egyrészt a jó ablak melletti helyek reményében, másrészt mert erős késésben vagyunk.

Azt látom, hogy a peronra kitóduló tömeg eleje megtorpan, és nem száll fel az ott dekkoló vonatra. „Ez a keletibe megy” – mondja valaki bizonytalanul.

„A miénk, a délibe tartó gyors merre van?” – teszem fel a kérdést egy egyenruhás vasutasnak. „A 10.07-es már elment” – mondja lakonikusan. „És miért nem várt meg minket, utasokat?” – firtatom a dolgot. „Nézze, mi nem tehetünk itt róla” – magyarázza a vasutas, majd megbeszéli a helyzetet a kollegájával. Amiből azt hámozom ki, hogy egy vasúti gázolás miatt Szombathelyen buszra tették az utasokat, de aztán mégis elindult a vonat. És amíg mi Vépen tolatgattunk, a vonat szépen elment Budapestre.

Hogy miért volt annyira sürgős utasok nélkül nekivágni az útnak, azt talán soha nem tudjuk meg.

Jobb híján felszállok a peronon álló vonatra. Az ablakokat évek óta nem pucolhatták, de a szerelvény legalább mozog. Akik Veszprémbe vagy Székesfehérvárra tartottak, azok tanácstalanul álldogálnak a kiürült sárvári pályaudvar peronján.

„Mikor érkezünk a keletibe?” – tudakolom később a helyzetünket a kalauztól, aki erre közli: a vonat csak Győrig megy.

Győrben újabb meglepetés: futni kell egy csatlakozó vonatra. A délibe megy, de személyvonat, és minden állomáson megáll majd – mondja hangosbemondó.

Ez a Győr – Budapest vonat egyébként egész kulturált, és ami még fontosabb: két óra alatt magabiztosan befut a délibe. Úgy is fogalmazhatunk, hogy jól teljesített.