Sajnos nem tudom elfelejteni.
Nem tudom elfelejteni és megbocsátani, hogy elcseszték ifjúságom egy szeletét, hogy indulókra kellett masíroznom, hogy gyerekként hatalmi manipulációk része voltam, hogy agymosott zombinak néztek, hogy nem beszélhettünk szabadon, hogy fallal elzárták előlem a világot, hogy szabadidőmet társadalmi munkával próbálták elrabolni, hogy középiskolában politikailag megfenyegettek, hogy az utcáról bevittek a rendőrök, mert úgy néztem ki, hogy a szemembe világítottak a szombathelyi állomás emeletén, amikor véletlenül arra jártam, hogy a rendőrök több koncerten válogatás nélkül ütöttek bennünket, fiúkat és lányokat egyaránt, mert olyan kedvük volt. És legfőként: hogy mindezt normálisnak állították be.
És amikor mindezt mégiscsak egy pindurkát megszépíti az idő, a Duna-part sátrazás, a fonyódi vállalati üdülő pingpongmeccsei, az erdő melletti tábortüzek, a bányatavakban való fürdések, a pécsi könyvtár csendje, a hóval borított hegyek békéje, akkor utánam nyúl figyelmeztetően a kor.
Ma kivettem a könyvtárból Szenczi Miklós „Az angol irodalom története című” 1974-es könyvet.
Élvezettel olvastam a Shakespeare-ről szóló fejezetet egészen a második oldalig, mikor is a szerző úgy gondolja, hogy a nagy angol drámaíróról a legautentikusabb forrást idézi: Engelst.
Kész. Légy került a levesbe mindjárt az első kanálnál. Innentől kezdve nem lehet komolyan venni a 700 oldalas könyvet.
Na ez volt a baj a szocializmussal.
Szólj hozzá!