Már éjjel egy óra is elmúlt, amikor nekiálltam ennek a kis bejegyzésnek. Bizonytalan vagyok, érdemes-e ilyenekbe időt, energiát beletenni.

De sokadszor is arra a következtetésre jutottam, hogy valójában a dolognak az a része már nem izgat annyira. Énbelőlem előjött, jobban érzem magam, ha itt sorakoznak ezek a mondatok, mintha bent rekedtek volna. A többit meg egy vállrándítással elintézem.

No ne számítsatok nagy dolgokra most sem.

Csak arról van szó, hogy a közelmúltban két könyvet is befejeztem, melyek teljesen véletlenül sok hasonlóságot mutatnak.

Mind Nádas Péter Világló részletek című kétkötetes monstruma (kb. 1200 oldal) , mind Móricz Zsigmond „csak” 450 oldalas Életem regénye egy-egy nagy magyar író önéletrajza, és abban is hasonlítanak, hogy mindkét alkotó csupán a gyerekkoráig jut el a történetmesélésben, azt mondva, a többi már nem annyira lényeg, a későbbi (valójában korábbi) művek megértéséhez ennyi is elég.

Ha ők mondják, el is hisszük.

Közös egyébként a kegyetlenség is.

Nádas Péter  a fájdalomig őszintén és naturálisan boncolgatja a családi történeteket, utólag rekonstruálva, mi történt az ősökkel, különös tekintettel a 1950-es évekre. És miközben látszólag egy letűnt kor társadalmának a történelmi részleteit tárja elénk egy kutató-levéltáros precizitásával, egyetemes társadalmi és erkölcsi kérdésekről beszél, és amikor a végén becsukjuk a könyvet, nemcsak az ország és a politika iránti viszonyunk változik meg, de átgondoljunk a saját és a családunk helyzetét is. Óriási szellemi alkotás, letehetetlen könyv, közös lelkiismeret-pótló.

A család áll a központjában Móricz Zsigmond életrajzának is, amely annyiban hajaz Illyés Gyula Puszták népére, hogy az egykori vidéki Magyarország látleletét adja, mindaz a hamis pátosz és parasztromantika nélkül, amelyet valamiért fontosnak tartanak nyakunkba önteni a nacionalista kormányok. A helyzet az, hogy a magyar falu durva, romantika nélküli kemény hely volt, ahol nem a népdalok és a néptánc játszotta a főszerepet, hanem a hajnaltól-estig tartó, a mai ember számára alig elképzelhető kemény munka és a szabályok, az alá-fölé rendeltség feltétel nélküli elfogadása.

Ha valaki beállt a sorba, az talán már nem halt éhen, ha viszont nem állt be, bármi megtörténhetett vele.

Mind ahogy megtörtént a Móricz családdal is, az úricsaládból származó, finom lélek anyával és a paraszti sorból kiemelkedni akaró, nyughatatlan apával. A felemelkedés után gyorsan érkezik a zuhanás, egészen a mélyre, az éhezés szintjére, és az író elárulja azt is, hogy a „Hét krajcár” című novella nagyon is valóságos élményeken nyugszik.

Miközben olvastam anyu keménykötésű, dombornyomásos könyvét, szó szerint elbűvölt a stílus és mindaz a bölcsesség, amit az akkor 60 éves író felhalmozott és megoszt az olvasóval.

Egészen félelmetes például a regény egyik utolsó fejezete, amelyben leírja, hogy a nagy nehezen visszakapaszkodott családot egyetlen szóval sikerül kicsinálnia a falunak. Az egyik léhűtő rokon az apa alkalmazottainak egy nyúzott nyulat adott be, amiről később azt terjesztette, hogy macska volt. „Cicmóric” – hallatszik fel a településen a gúnynév, amit nem lehet megállítani, a közösségnek tetszik a szúrás, a falu hempereg a nevetéstől, a gyerekek hajtogatják az utcán, az éjszaka a kocsmából hazatartók megállnak az ablak alatt is bekiabálják. „Zseniális volt, akárki találta ki” – ismeri el Móricz, akinek egy életre szóló traumát okozott az ostoba, de a falunak mégis annyira tetsző gúnyolódás.

Nyilván könnyen lehetne referenciát hozni a magyar történelemből csakúgy, mint a jelenből. Milyen könnyű kiabálni a tömeggel: “Cicmóric”.

A Nádas-könyvet főleg ínyenceknek, az Életem regényét viszont mindenkinek ajánlom.

Tudjátok: Olvassatok mindennap és mondjatok nemet a stadionokra!