Ha ők nem változnak, nekünk kell.

Korábban többször is beszámoltam a házunk előtt levő fácskák hányódtatott sorsáról.

A történetet röviden annyi, hogy néhány éve kivágták ezeket a szerencsétleneket, hogy jogosan vagy nem, azt én el nem tudom eldönteni, mindenesetre menetrend szerint ültettek helyettük másokat, amiket aztán a kutya nem öntözött, így aztán menetrend szerint kiszáradtak.

Az eseményeket napra pontosan két éve dokumentálom, tavaly tavasszal örömmel kevert meglepetéssel láttam, hogy a kisfákat szakavatott kezek öntözik. Örömöm azonban nem sokáig tartott, ez a sorozat ugyanúgy kiszáradt, ahogy a korábbiak.

Az új fáink

Amikor aztán erről írtam, többen is megjegyeztétek, hogy mi lenne, ha nem durciznék, helyette inkább megöntözném a fákat. Megtettem gyorsan, de már későn volt.

Amúgy lehet, tényleg igazatok van.

Most megint elültették a kisfákat.

És azt hiszem, eljött az idő, hogy belássuk: az állam vagy az önkormányzat nem oldja meg a problémáinkat, hiába mutogatunk rájuk, hogy ez vagy az az ő dolguk lenne, mert náluk van a hatalom, a lehetőség és az erszény, bele kell nyugodnunk, hogy náluk más logikával történnek a dolgok, egyáltalán nem fontos, hogy mi lesz a kisfák sorsa, ha kell, tízszer is elültetik őket, miután tízszer elpusztultak.

Nem számít.

Ha nekünk számít, hogy ne száradjanak ki a fák, hogy árnyas legyen az utca, hogy a lombok tompítsák a házfalunk forróságát, ha azt akarunk, hogy változzon valami, bizony nekünk kell felemelnünk az a vödröt, és belecsorgatnunk a vizet abba a szép sárga, közbeszerzéssel vásárolt állami csőbe.

Én legalábbis ezt fogom tenni.

Ha ők nem változnak, bizony, nekünk kell.