Szerencsére kevesen olvasnak könyvekkel kapcsolatos blogbejegyzéseket, így bátrabban leírom.

Már nem emlékszem, hogy pontosan mikor és hogyan alakult ki, mindenesetre már évtizedekkel ezelőtt alapszabállyá vált, hogy minden elkezdett könyvet befejezek. Egyetlen kezemen meg tudom számolni, hogy hány kivételt tettem eddig, és a félbehagyott könyvek esetén is jó okom volt a törölköző bedobására.

A rossz szöveget soha nem fogadtam el mentségként, ami nemcsak azt jelenti, hogy kénytelen voltam végigolvasni olyan rosszul megírt regényeket, mint a De Vinci-kód, Coelho Alkimistája és néhány Lőricz L. László, de azt is, hogy igyekszem biztosra menni, amikor kiválasztom a következő esti társat.

A Krúdy-novellagyűjteményt (Az álombeli lovag) egy könyvtári kiárusításon szereztem be, nem titkoltan azért, hogy behozzam ez ilyen irányú jelentős elmaradásomat, na meg elnyerte a tetszésemet a tiszaeszlári vérvád történetét feldolgozó dokumentumregény is.

Az ígéret azonban beváltatlan maradt.

Utoljára talán Szerb Antal Napjójegyzeteit untan ennyire (Jesszus, hogy ez milyen magas pontszámot kapott a Moly.hu-n, csakúgy, mint Az álombeli lovag).

A több mint félezer oldalas kötetet már az első elbeszélések után legszívesebben letettem volna örökre, csak hát a szabály az szabály.

Így aztán estéről estére megküzdöttem vele, abban bízva, hogy majd kiforrja magát. Nem forrta.

Tíz történetből kb. 2-3 volt olyan, amikhez megkönnyebbülve társítottam Krúdy Gyula nevét, a maradékkal meg kínlódtam, és próbáltam elhitetni magammal, hogy biztos bennem van a hiba.

Nem jártam sikerrel.

Miközben egy regényben akár élvezetes is lehet a Krúdy-féle valóság feletti lebegés, az elmosódott karakterek és látszattörténetek, addig a novellák esetén ez nem varászlatos, hanem bosszantó.

Ha kiemelünk a szövegből mondatokat, azokkal semmi baj nincs, mintha csak egy varázsló pálcájából bújnának elő, eltüntetik a valóságot, elbűvölnek és beszippantanak, csak éppen egyhelyben lebegünk velük, és ehhez a lebegéshez meglehetősen felesleges és céltalan 70-80, egymáshoz erősen hasonlító áltörténetet elolvasni.

Egy novella legyen feszes, néhány perc alatt emeljen fel vagy dögöljön a padlóba, így vagy úgy, de csapjon tarkón.

Ezek sajnos nem csapnak, még legyinteni is alig legyintenek.

Mintha az író kizárólag valami újság számára gyártotta volna őket, és amikor megvolt a honoráriumhoz szükséges minimális flekk, gyorsan lecsapta a tollat, a végére odakanyarintva egy olyan semmitmondó sort, hogy „Lőcse volt a legdrágábbra becsülve a tizenhat szepesi város között”.

Mellesleg a legunalmasabbak a felvidéki történetek, ahol az ódon várkastélyok nagyurai és asszonyai, lovagjai, kereskedői, fogadósai élik mesebeli mindennapjaikat, és legkerekebbek a Szindbád-történetek a trükkös időváltásaikkal, a szerelememlékek édesbús leltározásával, de sajnos ezek között is akadnak jócskán üresjáratok.

Alig mertem mindezt bevallani, mert mégis Magyarország kultikus írójáról van szó, de tényleg alig vártam, hogy vége legyen a könyvnek, és kezdhessek valami újat.

Az örömöm persze azzal lesz most teljes, hogy ezzel a mondattal letudom a könyvismertetőt is.

Értékelés: 5/10