A zsidó vérvád meséje – Krúdy Gyula: A tiszaeszlári Solymosi Eszter



Ha rajtam múlna, a kötelező olvasmányokat azonnal eltörölném, de középiskolások számára felvenném az ajánlott könyvek közé például ezt a különleges dokumentumregényt, amely irodalmi eszközökkel dolgozza fel a történelmünk egyik kellemetlen foltját, a begőzölt és a józan Magyarország örök ütközetét.

Talán kölcsönadtam, talán az irodai hurcolkodás során hagytam el, mindenesetre nem találom Ady Endre publicisztikáit tartalmazó könyvet, amit még anyu könyvespolcáról vadásztam le.

Szerettem lapozgatni, mert kiváló példa arra, hogy egy személyiségen belül hogyan lehet egyensúlyba tartani a szürreálist és a reálist, a vad és mámoros Dionüszoszt és a józan, gondolkodó Apollót.

A költészetében zabolátlan, sötét vizeken evező Ady nagyon okos, racionális, metszően pontos újságcikkeket írt a korabeli sajtóba. A kétféle szerzőt jóformán csak az írások minősége kapcsolja össze.

Hasonlót éreztem Krúdy Gyula „A tiszaeszlári Solymosi Eszter” című dokumentum-regénye olvasásakor.

A bohém mesemondó, az ébrenlét és az álom határmezsgyéjén egyensúlyozó regényíró helyett a majdnem dokumentarista, oknyomozó újságíró Krúdy penderül itt elénk váratlanul.

Majdnem egy fél évszázadot kellett várni, hogy könyv alakjában is megjelenjen.

Majdnem egy fél évszázadot kellett várni, hogy könyv alakjában is megjelenjen.

Valószínűleg nem véletlen, hogy a mű először 1931-ben a Magyarország című napilapban jelent meg 101 folytatásban, és egészen 1975-ig kellett várni, hogy könyv alakjában is megjelentesse a Magvető Kiadó.

Solymosi Eszter történetének ilyetén való feldolgozása elvileg a senki földjére, a szépirodalom és az ismeretterjesztő irodalom közé huppan, ám pont nekem való: nem valószínű, hogy elolvastam volna egy 600 oldalas száraz és tényszerű könyvet az ügyről, ha az nincs valami étvágygerjesztő szépirodalomba, mondjuk Krúdyba csomagolva.

A könyv első része Solymosi Eszter történetének rekonstrukciója, ahol is a helyszíneket, a szereplőket és az eseményeket az írói fantázia segítségével gyúrja össze a szerző, aki hol kicsit, hol jobban letér a tények által kikövezett útról, hogy adomákkal, színes elemekkel, hangulatokkal telített képet kapjunk a korabeli Magyarországról, azon belül is a Nyírségről.

A könyv második fele, mintegy 250 oldal a tárgyaláson elhangzottakat, illetve a bíróság falain kívül zajló, kapcsolódó történéseket jeleníti meg, szikárabb, de azért kikacsintós, karakteres véleményeket is jócskán felvonultató stílusban.

A könyv elolvasása után azt hiszem, tudom, mi történt 1882-ben Tiszaeszláron, a tényeken túl és innen, ha elfogadni nem is, de megérteni segít Európa későbbi traumáit, mi több,fogódzkodót ad, amikor a jelenkori Magyarország szellemi folyóinak mélységeiről vagy a politikai kommunikáció praktikáiról gondolkodunk.

Krúdy meglehetősen pontos keresztmetszetet ad az antiszemitizmus ködös, babonákból és mesékből táplálkozó táptalajáról, amely ugyanúgy képes behálózni a gonoszakat és tudatlanokat, mint az alapjaiban becsületes és tisztességes embereket.

Közös nevezője, hogy a megfertőzöttek elveszítik józan eszüket, a valóságérzéküket legyűri a szürrealitás, elhiszik a leglehetetlenebb sületlenségeket is, egyszerűen azért, mert szeretnék elhinni. A derék nyírségi polgárok zöme afféle fordított Adyként működött: a művészet őrületére egyáltalán nem volt fülük és szemük, ellenben megőrültek a mindennapokban.

A történetet olvasva tényleg érthetetlen, hogyan hihették el komoly emberek is, hogy néhány szegény zsidó egyszerűen elmetszette egy lány torkát a templomban, no de hát a Facebook korában látjuk, hogy ismerőseink is micsoda blőd dolgokat képesek megosztani.

A tiszaeszlári vérvád azonban nemcsak egy riasztó mese.

Merthogy nem nehéz felfedezni a másik oldalt, amely ráadásul győzedelmeskedik is a periférikus, szellemileg leárnyékolt Magyarország ellenében.

A császár ügyésze eleve iróniával képviseli a vádat, a Dunántúlról érkezetteket jóval racionálisabbnak írja le Krúdy, és a főváros értelmisége – beleértve a politikusokat is – meglehetősen szkeptikusnak tűnik a vérvád ügyében.

Mi több, Nyíregyházán is jócskán akadnak, akik – hiába a nagy ellenszél – a zsidók, illetve a racionalitás pártjára állnak.

És bár a regény azzal indul, hogy még a per után egy évvel is randalírozó, vért akaró antiszemita csőcselék fogadja a fővárosba érkező tiszaeszlári zsidó egyházfit, nem teljesen sötét ez a történet.

Igaz, teszem hozzá jelentőségteljesen, ehhez kellett egy józan, felvilágosult központi hatalom.

Részlet a regényből:

 

“Az eszlári vérvádnak nem volt magja. Nem volt igazsága.

 

Ott volt körülötte minden szükséges díszlet, amely az ilyen gyilkosságot, ha megtörténne: körülvenne. Ott voltak a sakterek, az eltűnt leány misztériuma, a mesebeli szerencsétlen özvegyasszony, a pompás csendbiztosók, akik mindenkit kivallattak, akik kezük közé kerültek, a kétségbeesett zsidók, a tudattalan tutajosok, a vizsgálóbíró, aki szenvedélyesen felkutatott minden nyomot, amelyet megmutattak neki. És ott volt főként az elferdített históriai múlt, amely a zsidók hasonló eseteiről tud visszaemlékezést. És a néplélek hiszékenysége, amely hozzáértők mesterkedése révén jobban hajlott az antiszemitizmus felé, mint valaha.

 

Ha egy csepp igazság lett volna az eszlári pörben: nem szabadulhatott volna abból senki, ha a világ minden okos embere összefogott volna. Nem szabadulhatott volna, ha csak egyetlen ruhafoszlányt, vércseppet vagy hajszálat találnak a zsidótemplomban vagy a vádlottak kezén. Ha csak egyetlen nyom bizonyul valónak az ezernyi nyom közül, amely valószínűvé tette volna a „vallásszertartási” gyilkosságot.

 

Az emberek kitervezték ennek a rettentő bűnnek a lehetőségét és meséjét, de jött a végzet, és megsemmisítette az emberi agyvelők munkáját.”

Értékelés: 8/10



mm

Névjegy: Józing Antal

1964-ben születtem Komlón, Pécsen voltam középiskolás, de főiskolás korom óta Szombathelyen élek. Megannyi munkahelyen megannyi mindent csináltam, leginkább tanítottam és újságot írtam. Három évtizede dolgozom a médiában. Írtam papírba és elekronikusba, írtam nagyon kicsibe és nagyon nagyba, voltam szerény külsős és voltam komoly főszerkesztő. Mindig szerettem a magam útját járni. A Blog21.hu független médiafelületet 2015-ben indítottam, remélhetően nemcsak a magam örömére.

Szólj hozzá!

Please Login to comment
  Subscribe  
Visszajelzés