Vigyázzatok, mert megint könyvről írok! Jó hír, hogy csak röviden.

Kedves Olvasóm! Ha ezeket a sorokat olvasod, akkor valószínűleg te azon törpe kisebbség közé tartozol, akik érdeklődnek a könyvek iránt.

Magunk között úgy is fogalmazhatunk, hogy egy exkluzív klubnak vagyunk tagjai.

Korábbi tapasztalataim és az általam ismert olvasói statisztikák alapján ugyanis úgy kalkulálom, hogy az internetezőknek nagyjából 5-10 százaléka kattint a kultúrával foglalkozó írásokra, és az irodalom pedig ezen belül is csak kevesek terepe.

Valójában – az emberi elme lustaságán kívül – nehéz magyarázatot találni erre.

Az irodalom ugyanis – a zene mellett –a legegyszerűbb és legolcsóbb módja, hogy rácsatlakozzunk az úgynevezett művészet úgynevezett legmagasabb régióira.

Gondoljatok csak bele!

A világirodalom remekei csak úgy lazán leemelhetők a polcról. Egy füles fotelhez, pizsamához és kislámpához képest mekkora macera színházba vagy kiállításra menni, zakót vagy magas sarkú cípőt húzni, a szünetben pezsgőt, utána chardonnay-t inni, ráadásul semmi garancia nincs arra, hogy nem valami másodosztályú felhozatalt kapunk-e el.

Igaz, a színházban vagy a kiállításon társadalmi életet is élhetünk, de aki a könyveket bújja, annak jellemzően amúgy sem nagyon hiányzik a társadalmi élet, egyrészt mert kissé antiszociális, másrészt mert a könyvekből úgyis megkap minden ilyent.

Ezért olvas.

Catherine Riholit: A kedvenc

Itt van például Catherine Riholit regénye, amitől nem igazán ájultak el a kritikusok, és az internetes fórumokon az olvasók egy része fanyalog rendesen.

Oké, A kedvenc olvasása közben én sem kiáltottam irodalmi Nobel-díj után, de talán nem is ez a célja minden írónak és olvasónak.

A regény valamikor a hetvenes-nyolcvanas években játszódik Párizsban. Narrátora és egyben főszereplője Stella Delange, egy külvárosi, szegény családba született leányzó, akinek 20 évesen sikerül tragikusan meghalt nővéréről egy sikerkönyvet írnia; amit aztán megfilmesítenek.

A lány így bekerül a kulturális elitbe, a magasabb francia kulturális körökbe.

A történetet egy jó darabig a két világ közötti szakadék viszi a vállán, no meg a főszereplő nyegle, szabad szájú, iróniában bővelkedő nyelvezete. A Zola-féle naturalizmus is beszüremkedik a szövegbe, így meglehetősen intim képet kapunk a néhány évtizeddel ezelőtti Párizs mindennapjairól, azon belül is a külvárosi létből.

Amikor már azt várjuk, hogy valamiféle társadalmi mondanivaló kerekedik ki mindebből, a történet hangsúlya észrevétlenül, de masszívan áthelyeződik, és egy mindennapi, de mégis különleges szerelmi kapcsolatot kukkolhatunk belülről, ráadásul a nő szemén és agyán keresztül.

A sztori rendhagyó íve láthatóan sok olvasót elvizonytalanít. Engem nem különösen zavar, egyrészt mert van annyira jól megírva, hogy a narráció elviszi a hátán a történetet, másrészt a bevezetőben említett „pizsamás utazás” segítségével néhány este erejéig Párizsban járhattam, olyan karakterekkel és élethelyzetekkel találkoztam, amire turistaként semmi esélyem nem lenne.

A regény a Magvető Kiadó Világkönyvtár sorozatában jött ki 1985-ben.

És olvassatok mindennap, és mondjatok nemet a stadionokra!

PS: Amennyire nem tudok mit kezdeni a francia filmekkel, olyannyira élvezetesnek találom a francia irodalmat. Kár, hogy nem tudok róla sokat, és hogy egy mukkot sem beszélek franciául. Ráadásul az országban is csak átutazóban voltam. El kellene oda is menni.