Mostanában több sarkos kijelentést is tettem itt a blogon a közmédia hírprogramjai kapcsán. Amiket cseppet sem bánok, de a történet úgy kerek, ha bevallom: a Kossuth Rádióban olykor kiváló magazinműsorokba is belefutok, amikor van kedvem és merszem az FM4-ről áthangolódni.

Hallottam például remek programokat a sakk világáról, a flow-elméletről, a mikroszkopikus részecskék kommunikációjáról, és olyan is van, hogy főműsoridőben – legnagyobb örömömre – irodalmi anyagokba futok bele.

Csak nagyon halkan merem ideírni, de azt hiszem, Weöres Sándor zseni volt.

A közelmúltban így futottam bele például Weöres Sándor Bolond Istókjába is.

Fel akartam ide nektek tenni a rádiószínház egész előadását, de a Nemzeti Audiovizuális Archívumban mindössze kemény egy percet tudtam előbányászni.

Nem egészen értem, hogy sok-sok milliárd forintból működtetett közmédia korábbi műsorai miért nem elérhetők csak úgy, de ez most mellékszál, örüljük együtt a meglepően jó minőségű magazinműsoroknak és a Bolond Istóknak.

Az autóban ülve valahol Csempeszkopács környékén kapcsolódtam be a főhős kalandjaiba, és annyira megragadtak a hallottak, hogy óvatosabban nyomtam a gázt, nehogy idejekorán célhoz érjek.

Mit hallottam?

Bolond Istók éppen az ötödik énekben járt és éppen a tengerentúlra utazott, ahol a jó Kecalkatli király uralkodott. Szelíd és bölcs volt, mindenét szétosztotta a nép között, hadserege nem volt, de mégis meg tudta őrizni a békét, csakúgy, mint a közbiztonságot. „Mintha nem is lett volna földi lény” – írja Weöres Sándor.

Istóknak tetszett a rendszer, így letelepedett a városban. Ott találkozott Reménykével, a kolduslánnyal, aki erősen emlékeztette nagy szerelmére, Kőlányára, csak éppen durvább kiadásban.

Kerülgették egymást, beszélgettek egymással, így derült ki, hogy a lánynak nem tetszik Kecalkatli politikája. „”Micsoda király, aki sose indít hadjáratot” – szólt az egyik kritika.

Istók a lányt ajándékokkal halmozta el, majd befogadta a házába, ahonnan ezentúl rendszeresen eltűnt ez meg az.

Kiderült, Reményke az ételt és az egyéb holmikat a szegénynegyed egyik putrijába, egy csúf, gonosz törpének, Vicipuclinak hordja, aki megveti, lenézi és bántalmazza is az őt bálványozó lányt.

Az éneknek innentől kezdve Vicipucli a központi karaktere.

A törpe a katona nélküli király nagy bírálója volt, hívei napról napra gyarapodtak, egyre többet beszéltek róla.

Végül Vicipucli megjelent a templom előtti téren, nádihegedűn muzsikált és egy fabábúval szórakoztatta a népet, ami teljesen megőrült a produkciótól. Az emberek eltiporták egymást, férfiak, nők és gyerekek hullái hevertek mindenütt.

Kecalkatli – aki időközben a nép gúnyolódásának a céltáblája lett – másnap elgyalogolt Vicipuclihoz, de lehajtott fejjel jött ki a kunyhóból „A púpos törpe erősebb volt, mint a sugárzó testű király” – írja Weöres Sándor.

A terror, a halál és a betegség lett az úr a városban, a törpe legényei összefogdosták, akik nem tetszettek neki, és minden éjjel a máglyán égették el őket.

Erre a sorsra jutott a boszorkánnyá vált Reményke is. Bolond Istók meg akarta menteni a lányt, de mikor felajánlja neki segítségét, az dühösen visszautasítja, mondván, Istók el akarja rabolni a boldogságát, azt, hogy Vicipucli elfogja őt mint áldozatot.

„Éjszaka pecsenyeszagú füst lepte vastagon a hegyoldalt. Fel se néztem: hetvenezer ember ég a máglyán és ott parázslik, ott füstül Reményke is” – így zárul az ötödik ének.

Áthallások

Weöres Sándor Bolond Istókja 1942-ben született, így egyértelmű áthallásokat találunk az akkori politikai helyzettel, de ha egy kicsit nyitottak vagyunk, nem nehéz továbbgondolni a történet érvényességét.

Tudom, hogy Ti is képesek vagytok erre.

A Kossuth Rádió szerkesztőinek pedig köszönet, már csak azért is, mert bebizonyították – Hesnával egyetemben -, hogy a közszolgálat média talán mégsem egyenlő az ördöggel, az ész nélküli propagandagépezettel és a közpénzégetéssel.

A minden bizonnyal zseni Weöres Sándornak viszont nem volt szerencséje az időzítéssel. Először a kommunizmus tett keresztbe az életmű értékének felismeréséhez, majd amikor szabadok lettünk, elkezdődött a bulvárvilág és vele az elhülyülésünk.

Ha Szombathely a stadionépítési pénznek csak a tizedét fordítaná a városban születet költő hagyatékának ápolására, már világraszóló csuda dolgok történhetnének, de ez nyilván soha nem fog bekövetkezni, mert nem ez a világ rendje.

A könyveket kinyitni viszont nem kerül pénzbe.

Szóval olvassatok mindennap!