Ha Móricz Zsigmond Rokonok című regénye a mindenkori Magyarország története, akkor a házunk előtt álló kisfák az ország reményeinek és csalódásainak élőhalott szimbólumai.
A mostoha sorsú teremtményekről tavaly decemberben számoltam be először, mikor is újraültették őket, miután locsolás hiányában elszáradtak.
Immár sokadszorra, rutinból.
Idén tavasszal aztán – legnagyobb meglepetésemre – szemtanúja voltam, hogy a városi cég munkásai öntözik a házunk előtti kisfákat, így Csokaihoz hasonlóan bedőltem a „csalfa és vak” istenségnek, és ennek hangot is adtam.
Máig nem értem, hogyan is hihettem abban, hogy változhatnak a dolgok.
Ahogy a mellékelt fotók mutatják, „forrásim, zőld fáim kiszáradtanak” újfent, tragikomikusan és menetrendszerűen.
Nyilván decemberben majd újraültetik őket, talán májusban egyszer meg is locsolják a szerencsétleneket.
Csakhogy én már tudom mi lesz a vége.
Már nem dőlök senkinek és semminek.
Ja, hogy neked sem jutott eszedbe hetente 1-1 vödör vizet aláönteni… Ha már neked zöldell…