Esti zenehallgatás – REM: Losing My Religion


Fogadjunk, hogy ti sem gondoltátok, hogy ez a titkolt, viszonzatlan szerelem kínjairól szól. Vagy többről?

Még megközelítően sem tudom megsaccolni, hogy hány állócsillag van a popzene történetének az egén.

A becslést nehezíti, hogy mindannyian más csillagok alatt hallgattunk és hallgatunk zenéket, így azok megnevezése eleve nem lehet egyforma.

Az én kis privát zenei égboltomon mindenképpen ott van az REM.

No nem mintha olyan sokat tudnék erről az amerikai csapatról, még lemezem sincs tőlük, csak egy műsoros kazettám, de amikor meghallom a Shiny Happy People-t vagy a Losing My Religion-t, akkor mindig az fordul meg a fejemben, hogy kevés olyan zenekar van, amely ennyire karakteres dalokat tudott készíteni.

Egyik szokásos esti infószippantásos órámban ez utóbbinak néztem utána. Emlékszem, amikor megjelent a videó (1991), éppen kollégiumi tanár voltam, és amikor lement a reggeli műsorban, a csak néhány évvel fiatalabb diákokkal együtt – még félálomban – rátapadtam a képernyőre, merthogy valami ritka az, hogy a nagyon furcsa zenéhez ennyire furcsa képi világ társuljon, úgy, hogy közben egy még furcsább harmónia jöjjön létre.

Nos, Michael Stipe énekes és szövegíró vallomása szerint (a katolikus csoportok tiltakozása ellenére) a dalnak nem volt szándékos vallási töltete, a „losing my religion” kifejezés a déli nyelvjárásban arra is használatos, ha valaki türelme végén jár.

Stipe azt mondja, a titkos, viszonzatlan szerelem gyötrelmeit öntötte sorokba. Ebből a szemszögből tényleg könnyebben értelmezhető a „that’s me in the corner” (ez én vagyok a sarokban), az „oh no, I’ve said too much” (óh, túl sokat mondtam). Merthogy ilyenkor tényleg soha nem tudjuk, hogy keveset vagy sokat mondtunk-e, mint ahogy nem tudjuk eldönteni, hogy kapunk-e biztató jeleket szenvedélyünk tárgyától: „I thought that I heard you laughing, I thought that I heard you sing”, (Hittem, hogy hallak nevetni,  hittem, hogy hallak énekelni.).

Csakhogy – és itt jön a csavar – nemcsak a videó rendezője , de a hallgatók többsége is úgy érzi, más szálakon is játszik ez a dal.

A videón (amely annak idején gyakorlatilag minden díjat besöpört) nem egy gyötrődő szerelmest, hanem megannyi vallási utalást találunk: felbukkan Szent Sebestyén alakja és Caravaggio több festménye megjelenik, melodramatikusan stilizálva.

Az álomszerű képek központi figurája a szárnyas öregember, aki viszont Gabriel García Márquez: Öregúr, hatalmas szárnyakkal című novellájából érkezett a klipbe, különös történtete arról szól, hogy veszíti el egy közösség a csodákba vetett hitét.

Hogy még bonyolultabb legyen: Michael Stipe nagy Márquez-rajongó. Az írónak egyik legismertebb regénye a „Szerelem a kolera idején”, amely viszont azzal a mondattal kezdődik, hogy „Ez elkerülhetetlen volt: ha keserűmandula-illatot érzett, mindig a viszonzatlan szerelmek sorsára gondolt.”

És akkor még csak a felszínt karcoltuk a számtalan értelmezési lehetőség közül, és abba sem másztunk bele, hogy mit keres a Tarkovszkij Stalkerjére való utalás az első néhány másodpercben megjelenő képekben.

Hiába, Michael Stipe egy bonyolult figura, és a Losing My Religion olyan töménytelenül sok húron játszok, hogy aki akarja, mindenki kihallja belőle a saját dalát.


mm

Névjegy: Józing Antal

1964-ben születtem Komlón, Pécsen voltam középiskolás, de főiskolás korom óta Szombathelyen élek. Megannyi munkahelyen megannyi mindent csináltam, leginkább tanítottam és újságot írtam. Három évtizede dolgozom a médiában. Írtam papírba és elekronikusba, írtam nagyon kicsibe és nagyon nagyba, voltam szerény külsős és voltam komoly főszerkesztő. Mindig szerettem a magam útját járni. A Blog21.hu független médiafelületet 2015-ben indítottam, remélhetően nemcsak a magam örömére.

Szólj hozzá!

Please Login to comment
  Subscribe  
Visszajelzés