Fogadjunk, hogy nem emlékeztek arra a márciusi bejegyzésemre, amelyben azt a fontos információt osztottam meg Veletek, hogy óráshoz indul a proletár kínai IKEA-vekkerem és az arisztokrata svájci Longines.

Látszólagos különbözőségük ellenére lélekben egyformák: mindketten rugós, felhúzható szerkezetek, egy letűnt mechanikus kor érzékeny gyermekei, olyanok, akiknek még van lelkük, vagy legalábbis könnyű ezt beléjük képzelni, ami majdnem ugyanaz.

A kínai és a svájci dizájn

Szóval a két jó barát azóta sok mindenen túl van.

A tavasszal úgy gondoltam, egy utolsó esélyt adok nekik, aztán ha nem jön össze, akkor poros, „filléres emlékek”-ké lesznek.

Akkor mindkettőt megszerelte a szombathelyi órás, hogy aztán nyáron mindkettő elromoljon a megint.

Egy darabig nézegettem őket, búsongtam, majd legyintettem egyet, és lelkiismereti okokból megint visszavittem őket az óráshoz. Aki aztán megint bütykölte, hetekig figyelte őket, Mikor végzett velük, nem kért pénzt.

Ez már három-négy hete volt. Halkan merem mondani, hogy szépen ketyegnek azóta. Minden este felhúzom őket.

Hogy bonyolódjon a helyzet: nyáron megállt a Q & Q filléres kvarcórám is, amit azért szerettem, mert mindent kibírt. Igaz, a múltkor azt mondták a reptéri biztonsági ellenőrzésnél, hogy nem kell levetnem, mert nem számít órának. Ha nincs is semmi baja, az elem- és a szíjcsere többe kerülne, mint maga a szerkezet, így úgy döntöttem, őt egyelőre parkolópályára, a fiókba teszem teszem.

A Q & Q karórám sokat látott szerkezet. Azt mondták rá, nem is óra. Mit tudnak ők a világról?

De mivel a Longinest sajnálom a mindennapi (bicikli, eső, betonoszlop, vasajtó stb.) használatra, rendeltem az interneten egy leértékelt automatát. Valamikor októberben ér majd ide, akkor bemutatom Nektek.

Miközben ezeket a fenti sorokat pötyögtem be, bevillant, hogy a sok tudott közép-európai keverék vér mellett talán eddig ismeretlen orosz is van bennem, innen az órák utáni vonzalmam.

De attól tartok, másról van itt szó.