Jelentem a nagyszámú érdeklődőnek, hogy ma reggel 9 óra tájékán befejeztem Cormac McCarthy “The Crossing” című regényét, az úgynevezett Határ-trilógia második részét.

Hát ez sem volt egy könnyed tavaszi olvasmányélmény.

Nyilván minden magyar tisztán emlékszik rá, de azért felidézem az előzményeket: 2007-ben írtam a The Road című regényéről, melyet később megfilmesítettek.

A trilógia első részéről, a “Vad lovak”-ról – nem akartam, hogy leégjen a szerver a nagyszámú lekérések miatt – már csak blogbejegyzést írtam 2011-ben, kiemelve belőle egy bekezdést, amely nagyon jól jellemzi az írót és stílusát.

“Fű és vér. Vér és kő. Egyneművé vált velük. Sötét medalionokat festettek a kövekre az elsőként érkező kövér esőcseppek. John Grady Alejandrára gondolt s Alejandra szomorúságára amit a válla tartásából kiérezni és érteni vélt pedig mit sem tudott róla. Olyan magányosnak érezte magát amilyennek csak gyerekkorában s úgy rémlett neki teljesen idegen ebben a világban pedig még mindig szereti. Úgy gondolta hogy a világ szépségében titok rejtezik. Úgy gondolta hogy a világ szívverésének rettentő ára van s hogy a világ fájdalma és szépsége valamifajta párhuzamban halad s a tömérdek kiontott vért levonva nem marad más csak egyetlen szál virág látványa”.

A “The Crossing”-ot tavaly ősszel kezdtem azzal, hogy „szikrázóan és gyönyörűen kemény, hideg és tiszta történetnek ígérkezik.”

Jelenetem, az volt. Aki hisz a békés és boldog világ lehetőségében, tartsa magát nagyon távol a könyvtől, melyet én is csak apró éjszakai adagokban adagoltam magamnak.

Cormac McCarthy egyébként közben írósztár lett az USA-ban, de ez Magyarországon egy hangyányival kisebb hír, amit szintén lehetne taglalni, de néhány mondat után a politika vizeire érnénk, ami roppant méltatlan lenne a regényhez.

Ha valaki érdeklődik az ügy iránt, kezdetnek tudom ajánlani a „Nem vénnek való vidék” című filmet, amelyet McCarthy ugyanezen című regénye alapján készítettek 2007-ben a Coen fivérek, és be is zsebeltek vele 4 Oscar-díjat (nem mintha ez önmagában sokat mondana).

A film (és a regény) erénye nem csak a mérhetetlen formaérzék, hanem hogy úgy rúg fel több ezer éves sikersémákat, hogy közben mégis sikerül a tömegek nyelvét beszélnie. Ehhez nem elég nagy mesélőnek lenni, de bizony súrolni kell a zsenialitás határát, vagy esetleg be is kukkantani a határon túlra. Mint ahogy például a “The Crossing” hősei is teszik.