Távol tartom magam a televíziós valóságshow-któl és a zenei műtehetségkutatóktól, nem vitatkozom a parlamentben (rosszul szabott öltönyben) a közoktatás helyteréről vagy az előzetes regisztrációról, nem csinálok fülkeforradalmat, nem vagyok a demokráciáért reszkető milliárdos, nem kaptam ajánlatot a Bayer München csapatától, ahogy állami kitüntetéseket sem elvbarátaimtól.

Szóval sajtó- és egyéb mércékkel meglehetősen érdektelen az életem, így blogom olvasóinak meg kell elégedniük nagyon is hétköznapi dolgokkal.

Ez is ilyen lesz, és csak rajtatok múlik, mennyit tesztek hozzá. (Így próbálom sugallni rafináltan, hogy csacsogó felszín mögött talán van valami csendes mély.)

Szóval pár héttel arról a kalandomról számoltam be, hogy biciklimnek – blogom egyik szerény, de visszatérő szereplőjének – hátsó lámpabúrája elhagyott engem. Elvesztettem vagy ellopták. Az alap, amelyre építek, mondom, nem egy nagy történet.

Akkor – talán sértettségem is közrejátszott – azt írtam, hogy majd megszokom a búranélküliséget. Annyi mindent megszoktunk már itt, ez is menni fog.

De nem szoktam meg. Attól is féltem kicsi, hogy a rendőröknek, ha meglátják a fehér hátsó fényt, megint eljár a kezük és kitöltenek valami szaftos csekket, mondjuk úgy 10-20 ezerről. (Ennyiről szoktam minimum, miközben szolgálnak és védenek.) Én meg úgy gondoltam, mostanában elég sok bőrt lehúzott rólam e nélkül is az állam.

Mi ilyenkor a teendő? Vagy veszek egy új hátsó lámpát, kukába hajítva a sebzett régit, vagy alternatív megoldás után nézek.

Talán ismertek már annyira, hogy a második verziónál maradtam.

Nézegettem, nézegettem a megoldandó problémát, majd kitaláltam a megoldást: befesteni pirosra az égőt!

Szerencsére a pincében volt egy 10 év évvel ezelőtt megkezdett vörös Trinát lakk. A felületén képződött bőr kicsit nehezen adta meg magát, de végül is csavarhúzóval átszakítottam valahogy.

Nem tudom, festettetek-e már zseblámpaégőt. Nem biztos, hogy mindenki. Nem egy agysebészeti beavatkozás, de elég macerás ügylet, főleg romló szemekkel. Apró, instabil felület, amelynek minimális a tapadása. De azért csak sikerült valahogy, igaz, a pirosból elég sok helyre jutott a művelet közben.

Még két nap után is fogott kicsit a festék, gondolom az üvegfelület miatt, ami meglehetősen keveset szívott be a nedvességtől.

A harmadig napon aztán becsavartam az égőt a helyére, bepattintottam a dinamót, és néztem, mi történik.

Kérném tisztelettel, az égő szerényen, de magabiztosan elkezdett pirosan égni. Hoppá.

Azóta már leteszteltem éles helyzetben, értsd este, forgalomban, keresztül a belvároson. Hibátlan.

Nem kétséges, hogy enyém a legszebb fénnyel világító hátsó biciklilámpa!