Szombathely belvárosában rövidnadrágos, napszemüveges, átlagosnak tűnő harmincas férfi telefonál az utcán.

Közlendőjéhez nem használ hangtompítót, így véletlenül elcsípek néhány mondatot.

„Az a helyzet, hogy a szex mindenképpen benne van az alapárban. Ha nem lenne rá igény, akkor is ugyannyi a szolgáltatás” – magyarázza tudálékosan.

Így aztán nem tudom meg sem én, sem a többi arra járó, hogy akkor mennyit kóstál most a szex csomagban vagy anélkül.

Tekintsük csak afféle járulékos dolognak.

Nehéz nem belátni, hogy alapvetően slendriánok vagyunk.

Tessék összehasonlítani mondjuk egy-egy osztrák és magyar házat, udvart, pincét, gyárat, irodát, hivatalt, utat, rétet, iskolát, múzeumot, divatot és rock-koncertet, illetve még tízezer dolgot.

Ez a patópálos slendriánság, félrecsúszott nyakkendőség, majdmegbeszéljükholnap mentalitás nem teljesen elítélendő, olykor éppen a slendriánság tudja emberibbé oldani az embertelen dolgokat.

Nézzük meg, milyen borzasztó államalakulatokat hoztak létre azok a népek (németek, koreaiak stb.), akik görcsösen komolyan vesznek mindent.

Ehhez képest mennyivel kellemesebb hely volt Magyarország, ahol alaposan elslendriánkodtuk az úgynevezett szocializmust.

Most éppen a kapitalizmust slendriánkodjuk el. De ennek emberibbé tételéhez azt hiszem kevés lesz a szokásos mutatványunk.

A fotón egyik nagypapám egyik kedvenc borozója látható.

Gondolom, tudjátok, hogy merre van.

Mikor gyerek voltam, többször is megbeszéltem a papával a bejárat előtt, hogy ha felnövök, majd itt beszéljük meg az élet nagy dolgait.

Aztán mire felnőttem, nagypapám kilépett a földi világból.

Így soha nem léptem be ebbe a helyiségbe.

Pedig hát lenne mit megbeszélni.

Vannak az életben, olyan ritka és kivételezett pillanatok, amikor az ember úgy gondolja, hogy igenis érdemes.

Itt van például ez a blog. A hétvégén amiatt keseregtem, hogy micsoda abszurd, hogy egy magyarországi kisvállalkozónak, ha túl akarja élni a következő hónapot, vécékefékről és kaktuszokról kell áfás számlát gyűjtenie. És láss csodát, Orbán Viktor miniszterelnök hétfőn már be is jelentette a parlamentben, hogy nem kell gyűjteni a számlákat, könnyítenek, egyszerűsítenek, merthogy a legkisebb is számít.

Mindez nem jelenthet más, mint azt, hogy Matolcsy György (vagy maga Orbán Viktor?) olvasta a blogomat.

A bejegyzés szombat délután született, és azonnal belátták, hogy a helyzet tarthatatlan. Vasárnap a nemzetgazdasági miniszter leült tárgyalni hű embereivel, megbeszélték, hogy mit lehet itt tenni, majd hétfőn elő is álltak az ötletekkel, melyeken látszik ugyan, hogy kicsit összecsapottak, de ha beleszámítjuk, hogy egy napjuk volt rá, és az is vasárnap, akkor megértően bólintunk.

Annyi szemrehányást mégiscsak tennék, hogy talán nem kerültünk volna ilyen vacak helyzetbe, ha az illetékesek már korábban is olvassák a blogomat.

Ott ugyanis már korábban olyanokat lehetett olvasni, hogy „történetesen én például most azt tapasztalom, hogy a környezetemben levő kisvállalkozások kezdik bedobni a törölközőt” meg hogy „izgalmas lesz, ha ezek az emberek [ érts: kisvállalkozások] rázúdulnak az államra, nemcsak nem fizetnek majd be semmit, de beállnak a markukat tartók sorába.”

Nem akarok ünneprontó lenni, a de hétfői bejelentés kicsit olyan, mint amikor a férj elfelejti a házassági évfordulót, majd két hét múlva eszébe jut, és meglepi a feleséget egy új súrolókefével. A gesztust lehet értékelni, de nem az igazi.

Mert egyes apró vállalkozások, lehet, tényleg kevesebbet fizetnek majd be havi 5-10 ezer forinttal, de ez már sok esetben annyit ér, mint halottnak a puszi.

Ha Matolcsy György továbbra is olvassa a blogomat, akkor kérném, hogy arra az egyszerű kérdésre is feleljen majd ő vagy a miniszterelnök a parlamentben, hogy hogyan lesz mindebből piac és vásárlóerő?

Mert ha ez utóbbi nem lesz, akkor előbb-utóbb 10 forint járulékot sem tudnak a legkisebbek befizetni.

Köszönöm, hogy válaszolnak.