Hónap szerinti archívum: május 2012


Vas megye és az akácillat

Eredendően nem vagyok Vas megyei, olykor meg is kapom a „jöttment” jelzőt, de ha valaki azt kérdezi, hogy hova való vagyok, már nem nagyon kell gondolkodnom. Itthon érzem magam.

Leginkább a nyugalmat, lassúságot, csendet szeretem ebben a vidékben, és azt a sok apróságot, ami az élhetőség illúzióját adja még ebben az élhetetlen országban is.

Tegnap például olyan gyönyörű volt az útmente, hogy meg kellett hogy álljak Acsád és Bük között a vasút melletti egyenesben, hogy rácsodálkozzam erre a mikrovilágra.

A képeken egyébként nem csak a hangulati lényeg nem látszik, hanem az a bódító akácillat sem, ami a kocsiajtót kinyitva rámzúdult, és szinte belepasszírozott az aszfaltba.

„Szívják az édes illatot, a balzsamost, az altatót” – írja Kosztolányi, máshol, másról és máskor, de azért van közös nevező.


Amikor beveszik a fogalmazásgátlót

Néha olyan érzésem van, mintha a PR-cégek azon versenyeznének, hogy melyikük tudja begyűjteni a helyesírással leginkább hadilábon álló, leggyengébben fogalmazó munkatársakat.

Hétvégén például olyan reklámanyag (?) jött, aminek már az első – fogalmazás tekintetében általános iskolás közepes szintet alig-alig megütő – bekezdésében nem sikerült egyeztetni az alanyt és állítmányt.

Így szól:

„Egyre szélesebb körben válnak divattá a közösségi oldalak. Egy csomóan utálják, de sokan órákat lógnak a neten miattuk. Tehát alaposan megosztja a közvéleményt.”

Az egyes és a többes szám amúgy később is kifog a csapaton, akik olyan magvas gondolatokkal állnak elő, hogy „ezeket az oldalakat jelenleg információáramlásra használjuk”, vagy hogy „senki nem szeg törvényt azzal, hogy rákeres valakire a facebook-on.”

Ha valaki ilyen frappáns mondatokért fizet az írónak, lelke rajra, viszont hogy ezt még spam formájában az én postaládámba is eljuttatják, azért már durcás vagyok. És ezt most éppen olyan jólesik leírni.


Hazarák 2

A hétvégén Bécsben belecseppentem egy tüntetésbe.

Több száz – láthatóan muszlim vallású – ember gyűlt össze bécsi Szent István-székesegyház mellett, hogy igazságot követeljenek egy olyan ügynek, amiről életemben nem hallottam.

„Hazara” – ez a szó szerepelt szinte minden feliraton, és a szónokok is ezt a szót ismételgették, követelve a tömeggyilkosság megállítását Pakisztánban és Afganisztánban.

Hazaérve rákerestem az interneten, hogy mi ez az egész, de magyarul alig-alig elérhető erről valami.

Az egyik Afganisztánról szóló biztonságpolitikai oldalon ezt találtam:

“A hazarák a pastukhoz hasonlóan szintén törzsi társadalomban élnek, ám szemben a pastuk elõkelõ társadalmi helyzetével, a hazarák e ranglétra legalsó fokán állnak. Ennek számos oka van, köztük síita (kisebbségi) vallásuk, a hazara nép nagy szegénysége és elmaradottsága, valamint az, hogy fizikumuk jelentõsen elüt az összes többi népcsoportétól, mivel termetükön, arcukon az egykor itt átvonuló és asszimilálódó mongol hadsereg jegyeit õrzik. Autonómiájukat egészen a 19. század végéig megõrizték, amikor rendkívül véres háborúkban pacifikálta õket az akkori uralkodó, Abdulrahman emír. Bosszúként nemcsak azt követelte tõlük, hogy térjenek át a szunnita iszlámra, de a belsõ gyarmatosítás részeként elvette termõföldjeiket, és azokat pastu nomádoknak jutatta. Az elmúlt évtizedekben jórészt õk alkották a városi kétkezi munkásokat, akik azért kényszerültek a közeli centrumokba, mert a megmaradt területükön egyszerûen képtelenség fenntartani magukat.” (Innen.)

Angolul már sokkal több információ érhető el erről a népcsoportról. Becslések szerint 5-8 millióan lehetnek, főként Afganisztánban, Pakisztánban is Iránban. Módszeres irtásuk a 18. század végén kezdődött, és napjainkig tart.

Az EU-ban 180 ezren élnek közülük.