Hónap szerinti archívum: május 2012


Hogyan játsszuk el, hogy értünk a borhoz?

Mikes György (George Mikes) How to be a Brit című könyvét olvasom.

Az idegenbe szakadt siklósi születésű humorista írásaiban gyakran állítja pellengére új hazájának, Nagy-Britanniának lakóit, szokásait.

Tanácsot ad nekik például a borkóstolás témájában. Ezeket a tanácsokat mi is megfogadhatjuk, borsznobnak lenni ugyanis menő.

Mikes szerint csak nagyon kevesen értenek hozzá, a lényeg inkább a hókuszpókusz, nem az, hogy értsünk hozzá, hanem hogy úgy tűnjünk, hogy értünk hozzá.

Szóval Mikes útmutatásai alapján én azt javaslom:

Mindenekelőtt tanuljuk meg néhány híres bornevet (Magyarországon inkább termelőket, mint Bock, Tiffán, Geres stb.), és néhány alapot arról, hogy milyen borok milyen ételekhez mennek.

Ha az utóbbi megvan, akkor ezzel már el lehet játszani. Például halhoz vörösbort rendelünk, miközben hangosan megjegyezzük: „ma kísérletező kedvemben vagyok”.

A messziről jött drága borokat azzal tudjuk kivédeni, hogy: „ez az argentin bor minden bizonnyal remek, de nem vagyok biztos benne, hogy megfelelően szállították”.

Igazából azonban az asztaltársaságot, főként a hölgyeket, azzal tudjuk lenyűgözni, ha értékeljük a felszolgált bor.

Erre csak két lehetőség van:

a) titokban elolvassuk a borosüveg címkéjét
b) blöffölünk

A bföffhöz a következő a javaslat:

1. Fehérbor esetén jegyezzük meg, hogy az „nem elég hideg”. Nem túl eredeti megjegyzés, de még mindig jobb, mintha nem fogalmazunk meg semmilyen kritikát.
2. Vörösbornál mondjuk azt, hogy nem pont szobahőmérsékletű. (Nem elég chambré – ha végképp menők akarunk lenni.)
3. Nagyon hatásos lehet, ezért csak ritkán süssük el: lassan kortyoljuk a bort, forgassuk meg alaposan a szánkban, majd tűnődve, inkább csak magunknak jegyezzük meg, de hogy mások is hallják: „ez a bor a hegy napos oldaláról jött”.


Táblatörlõ

A fehértáblám törlésére használt apró eszköz kissé leamortizálódott az évek folyamán. Először a filc cserélhetőségét szolgáló tépőzár vált bizonytalanná, majd egy leejtést követően a műanyag váz pattant el.

A hétvégén hazavittem hát, és komoly felújítást végeztem rajta. Kétkomponensű ragasztóval helyre tettem a műanyagalkatrészeket, fixáltam a tépőzárat és új filcet szabtam a talpára.

Félóra alatt megvolt minden.

„Jobb mint újkorában” – állapítottam meg aztán ma reggel az első táblatörlésnél.

És jobban örültem ennek az apróságnak, mint az IMF tárgyalások lehetséges pozitív fejleményinek, jobban, mint a Nemzeti Kiválóság Programnak vagy hogy állítólag véget vetnek a földspekulációnak.

Csak suttotgava merem mondani, hogy nálam még a negyedik nemzeti konzultációt is háttérbe szorítja egy kicsit.

Nem mellesleg a felújított táblatörlő egy hangyányit valóban hozzátesz a GDP-hez és a fenntartatható fejlődéshez. Az, hogy nincs a vezércikkek között, ne tévesszen meg senkit.


Papírsárkányok és messzebbre néző szemek 1

Ha megnézzük a hazai nyomtatott és online sajtó hírösszetételét, az derül ki, hogy a magyar olvasó gyakorlatilag nem érdeklődik a külföld hírei iránt, és ebben a hanyagolásban megbízható partner a sajtó maga is.

A külföldi események iránti érdektelenséget támasztja alá a saját tapasztalatom is: a mindennapi beszélgetések során alig-alig kerülnek elő olyan témák, melyeknek nem mi, magyarok vagyunk a főszereplői.

Ez egyrészt érthető, másrészt kicsinyes dolog. Ha szemellenzővel nézzük a világot, és annak csak egy apró szeletére vagyunk kíváncsiak, fogalmunk sincs, hogy az általunk látott valóságrészlet hogyan illeszkedik az egészhez, így aztán mindenféle hamis képet alakítunk ki, fantáziálunk, képzelődünk, vagy éppen könnyen elhisszük azt, amivel be akarnak etetni.

Mondok példákat: ha valaki megnézi a londoni üzleti negyedet, annak számait és épületeit, nagyjából sejtései támadhatnak, hogy mennyi esélye van a magyar gazdasági szabadságharcnak. De ha szembesül az Európa Parlamentben elhangzott, Magyarországot kritizáló ostobaságokkal, megint csak más összefüggésekre jön rá.

Szóval mindig érdemes messzebbre nézni. Egyrészt azért, mert minél inkább egyben látjuk a világot, annál inkább tisztába jövünk saját helyzetünkkel, másrészt a nagyvilág eseményeinek mindig vannak olyan vonatkozásai, melyek ránk is vonatkoznak, ha másért nem, azért, mert az emberek vagyunk.

Néhány héttel ezelőtt Bécsben például egy tüntetésbe futottam bele. A hazarák követeltek igazságot népüknek. Életemben nem hallottam róluk, így itthon utánanéztem, mi ez az egész.

Közben egyik kedves és figyelmes blogolvasóm arra hívta fel a figyelmet, hogy a témához kapcsolódik Khaled Hosseini: Papírsárkányok című regénye.

Ez alkalommal nem akartam olykor három évtizedes várólistámra tenni a könyvet, helyette pénteken elfutottam a Berzsenyi Dániel Könyvtárba, a polcról leemeltem az említett regényt.

Tegnap este elkezdtem olvasni, és már a 20. oldal után éreztem, hogy egy olyan világba (Afganisztán, Kabul stb.) kapok betekintést, amiről olvastam ezt-azt persze, de a bennem kialakult kép (beetetés?) köszönő viszonyban sincs a lényeggel.

Lehet, később beszámolok róla, ha akarjátok, ha nem.


Fontosság

Ha a médiákban (szerintem így helyes)másodpercekben és karakterekben mérjük a fontosságot, egyértelmű, hogy az utóbbi időben Magyarország (és talán egész Közép-Európa) legnagyobb gondja és problémája Nyírő József újratemetése.

Szerencsés egy nép, szerencsés egy vidék – gondolhatná a kívülálló.

Én persze mást gondolok, de ahhoz nagyon hosszúnak kellene lennem, ha nem akarnám, hogy félreértsenek.

És akkor is félreértenének.


Eurovízió és nemzetközi magány 4

„Benne maradtam a régiben”, ahogy Cseh Tamás mondja. Ahogy egy vérbeli focirajongó minden meccset megnéz a világbajnokságtól a tömbkörüli grundfociig, úgy én is elcsábulok, ha zenéről van szó.

Így követtem figyelemmel a héten zajlott Euróvíziós Dalfesztivált. (A focirajongó is tudja, mi vár rá a megyei kettő színvonalát illetőleg.)

A zenei felhozatalra sok szót nem érdemes vesztegetni, az egész úgy csapnivaló, ahogy van, kár ezt nagyon cifrázni.

A magyar produkció, a Compact Disco Sounds of Our Hearts című dala egy kicsit erőltetett középkommersz szám, valami olyan, amivel végre nem kellett szégyenkezni, de hát elnézve a mezőnyt, itt gyakorlatilag semmivel sem lehet szégyenkezni. Szóval a zenei szál majdnem tényleg mindegy, főleg annak fényében, hogy Engelbert Humperdinck, a brit öregfiú, miután leiskolázta az egész mezőnyt, simán lett utolsó előtti.

Sokkal izgalmasabb a szavazás folyamata, illetve annak tanulságai. Aki nem látta volna, annak röviden a szabályokat: az összes résztvevő ország (kb. 40) telefonon szavazhat a döntősökre, az egyes országokban kialakult sorrendet (illetve az ottani legjobbak sorrendjét) pedig bemondják, így lehet tudni, hogy melyik ország lakosságának kik tetszettek a legjobban.

Elvileg az lenne a nagyon európai, hogy dalok és ízlések csapnak össze a vén kontinensen, a valóság azonban nagyon más.

Teljesen függetlenül a daloktól, a népek azokra az országokra szavaznak, akikhez valamiért húznak.

Így a volt Jugoszlávia országai (nem firtatva, ki ölt meg kit korábban) szépen egymásnak adják a pontszámokat, és gyakorlatilag ugyanez zajlik a volt szovjet tagköztársaságoknál. Szépen kirajzolódik a skandináv, a török, a görög és egyéb blokk.

Magyarországra gyakorlatilag senki nem szavaz. A környező országok (Románia, Szlovákia, Szerbia) magyarjaitól kapunk szavazatokat, a törököktől (tekintettel a közös történelemre) és a moldávoktól jön még egy-egy árva pontot. Ennyi.

Magunk vagyunk. Nem szeretnek bennünket. Vagy csak senkit nem érdeklünk.

Még a szomszédos Ausztria vagy Horvátország sem méltatott minket egyetlen nyomorult pontra. Egyetlen szerelmünk, barátunk, szövetségesünk nincs.

Ahogy a labdarúgó válogatott több évtizedes kínlódását is folyamatosan ellátják magyarázatokkal, úgy ezt a nemzetközi magányt is biztosan meg lehet magyarázni, nemzetközi összeesküvés, szabadságharc, Orbán-diktatúra miegymás.

Csakhogy félő, itt valami mélyben lappangó dologról van szó, valami fatálisan csámpás nemzeti önképről, amivel kezdeni kellene valamit. Mondjuk kezdeti lépésnek szembenézni vele.


Kétkeréken 4

Minap azon elmélkedtem, hogy egész iparágak épültek az autósok lehúzására.

A mai világ a mozgásra épül. Mozog az áru, Afrikából Amerikába, Budapestről Szombathelyre, mozog az ember, Magyarországról az olasz tengerpartra, mert az a sikk, és mozog a munkaerő, mert nem akar éhenhalni.

És ha mozog, akkor autóval, mert sokszor ez a racionális, és sokszor meg azért, mert az autó menő dolog.

Az utóbbi időben háromszor nyúlhattam a zsebembe mélyen azért, mert autóm van: először új jogosítványt kellett csináltatnom, aztán az autót elvittem a műszaki vizsgára, tegnap meg a téli gumik helyett nyáriakat rakattam fel.

Miközben a pénzt perkáltam a gumisnál, arra gondoltam, hogy az állam és a piacgazdaság milyen ügyesen rátelepült a magyar ember autójához való irreális vonzódására.

Mindenestre a szombat déli napfény már a kerékpáromon talál. Büszkén nyomom a pedált Szombathely és Bük között, hogy

1) Stílszerűen kerékpáron érkezzem egy zöld rendezvényre
2) Letudjam a hétvégi mozgásomat
3) Megspóroljam a benzinpénzt
4) Megmutassam, hogy nem olyan fontos az autó
5) Hogy belemerüljek a napfénybe, természetbe, tájba, magamba

Ez utolsó pont például igen érdekes. Ha autóval megyek, ugyanaz a vidék csak egy elmosódott folt, színek gyors váltakozása, míg kerékpárral tapintható a realitás.

Alig hagytam el Szombathelyt, kapásból ezzel a képpel találkoztam. Autóból semmi ilyenre nem emlékszem:

Aztán hosszabbat időztem Salköveskút és Acsád között, hogy egy kicsit szippantsak az erdő valóságából is.

Mikor a nap végén visszaérkeztem Szombathely, kissé cserepes volt ugyan a szám, zsibbadtam hátul, és holnap valószínűleg érezni fogom az lábizmaimat, de nem vitás, hogy sokkal szebb lenne a világ, ha a négy, hanem a kétkerekűekre épülne. Naiv gondolat persze, de egy blogban elfér.


Nem figyeltem és mindjárt megtörtént

Nem voltam szemfüles (jó kis szó egyébként) a Spar pénztáránál.

Talán elkalandozott a figyelmem, talán még mindig azon töprengtem, a megfelelő fagyasztott zöldséget tettem-e a kosárba, mindenesetre a hölgy kihasználta a pillanatnyi üresjáratomat, és a Safari-matricák mellett rámsózott valami pontgyűjtű füzetet is, két bélyegszerű valamivel.

Esetem legyen intő példa mindenki számára.


Eltörölnék

„A telefonadó eltörlését ígéri az MSZP” – írj az MTI, én meg egyre inkább úgy érzem magam, mintha egy David Zucker film statisztája lennék.

Ha kellően távolról (értsd: egy normális országból) nézi valaki, akkor vicces meg minden, csak én úgy vagyok benne, hogy nincs kedvem nevetni rajta, ráadásul az egészhez csak annyi közöm van, hogy vért izzadok azért a kis honorért.

Ráadásul most éppen benne van a levegőben, hogy botrányba fullad az egész forgatás.


A Persepolis egyik üzenete

A Persepolis egyik üzenete

Tegnap este a családi filmklub keretében megnéztük a Persepolis című animációs filmet. A 2007-es francia alkotás Marjane Satrapi önéletrajzi ihletésű képregényéből készült és egy iráni kislány felnőtté válását, iráni és bécsi élményeit meséli el.

A lírai hangvételű, Oscar-díjra is jelölt alkotásnak számos üzenete van politikáról, vallásról, szabadságról, emberi humánumról.

Ami még ezek mellett eszembe jutott nagy hirtelen, az az, hogy milyen gyorsan és milyen könnyen taccsra lehet tenni egy országot, hogy egy maroknyi embercsoport tevékenysége nyomán micsoda borzasztó hellyé vált az egykori Perzsia. És hogy ehhez hogyan asszisztáltak a tudatlan tömegek, és hogyan vergődtek azok, akik valami szebbre, jobbra vágytak.

Aztán eszembe jutott az a perzsa lány, aki – az emlékezes, erőszakba torkollott szavazás után – férjével együtt néhány éve elmenekült Iránból, és akikkel a Sziget egyik koncertjén sikerül néhány szót váltani és néhány sört közösen lecsúsztatni. (Lásd a második fotót.)

Szóval vigyázni, gondolkodni és sokat olvasni. Nem elcseszni.