Eredendően nem vagyok Vas megyei, olykor meg is kapom a „jöttment” jelzőt, de ha valaki azt kérdezi, hogy hova való vagyok, már nem nagyon kell gondolkodnom. Itthon érzem magam.

Leginkább a nyugalmat, lassúságot, csendet szeretem ebben a vidékben, és azt a sok apróságot, ami az élhetőség illúzióját adja még ebben az élhetetlen országban is.

Tegnap például olyan gyönyörű volt az útmente, hogy meg kellett hogy álljak Acsád és Bük között a vasút melletti egyenesben, hogy rácsodálkozzam erre a mikrovilágra.

A képeken egyébként nem csak a hangulati lényeg nem látszik, hanem az a bódító akácillat sem, ami a kocsiajtót kinyitva rámzúdult, és szinte belepasszírozott az aszfaltba.

„Szívják az édes illatot, a balzsamost, az altatót” – írja Kosztolányi, máshol, másról és máskor, de azért van közös nevező.