Eredendően nem vagyok Vas megyei, olykor meg is kapom a „jöttment” jelzőt, de ha valaki azt kérdezi, hogy hova való vagyok, már nem nagyon kell gondolkodnom. Itthon érzem magam.

Leginkább a nyugalmat, lassúságot, csendet szeretem ebben a vidékben, és azt a sok apróságot, ami az élhetőség illúzióját adja még ebben az élhetetlen országban is.

Tegnap például olyan gyönyörű volt az útmente, hogy meg kellett hogy álljak Acsád és Bük között a vasút melletti egyenesben, hogy rácsodálkozzam erre a mikrovilágra.

A képeken egyébként nem csak a hangulati lényeg nem látszik, hanem az a bódító akácillat sem, ami a kocsiajtót kinyitva rámzúdult, és szinte belepasszírozott az aszfaltba.

„Szívják az édes illatot, a balzsamost, az altatót” – írja Kosztolányi, máshol, másról és máskor, de azért van közös nevező.

Néha olyan érzésem van, mintha a PR-cégek azon versenyeznének, hogy melyikük tudja begyűjteni a helyesírással leginkább hadilábon álló, leggyengébben fogalmazó munkatársakat.

Hétvégén például olyan reklámanyag (?) jött, aminek már az első – fogalmazás tekintetében általános iskolás közepes szintet alig-alig megütő – bekezdésében nem sikerült egyeztetni az alanyt és állítmányt.

Így szól:

„Egyre szélesebb körben válnak divattá a közösségi oldalak. Egy csomóan utálják, de sokan órákat lógnak a neten miattuk. Tehát alaposan megosztja a közvéleményt.”

Az egyes és a többes szám amúgy később is kifog a csapaton, akik olyan magvas gondolatokkal állnak elő, hogy „ezeket az oldalakat jelenleg információáramlásra használjuk”, vagy hogy „senki nem szeg törvényt azzal, hogy rákeres valakire a facebook-on.”

Ha valaki ilyen frappáns mondatokért fizet az írónak, lelke rajra, viszont hogy ezt még spam formájában az én postaládámba is eljuttatják, azért már durcás vagyok. És ezt most éppen olyan jólesik leírni.