„Benne maradtam a régiben”, ahogy Cseh Tamás mondja. Ahogy egy vérbeli focirajongó minden meccset megnéz a világbajnokságtól a tömbkörüli grundfociig, úgy én is elcsábulok, ha zenéről van szó.

Így követtem figyelemmel a héten zajlott Euróvíziós Dalfesztivált. (A focirajongó is tudja, mi vár rá a megyei kettő színvonalát illetőleg.)

A zenei felhozatalra sok szót nem érdemes vesztegetni, az egész úgy csapnivaló, ahogy van, kár ezt nagyon cifrázni.

A magyar produkció, a Compact Disco Sounds of Our Hearts című dala egy kicsit erőltetett középkommersz szám, valami olyan, amivel végre nem kellett szégyenkezni, de hát elnézve a mezőnyt, itt gyakorlatilag semmivel sem lehet szégyenkezni. Szóval a zenei szál majdnem tényleg mindegy, főleg annak fényében, hogy Engelbert Humperdinck, a brit öregfiú, miután leiskolázta az egész mezőnyt, simán lett utolsó előtti.

Sokkal izgalmasabb a szavazás folyamata, illetve annak tanulságai. Aki nem látta volna, annak röviden a szabályokat: az összes résztvevő ország (kb. 40) telefonon szavazhat a döntősökre, az egyes országokban kialakult sorrendet (illetve az ottani legjobbak sorrendjét) pedig bemondják, így lehet tudni, hogy melyik ország lakosságának kik tetszettek a legjobban.

Elvileg az lenne a nagyon európai, hogy dalok és ízlések csapnak össze a vén kontinensen, a valóság azonban nagyon más.

Teljesen függetlenül a daloktól, a népek azokra az országokra szavaznak, akikhez valamiért húznak.

Így a volt Jugoszlávia országai (nem firtatva, ki ölt meg kit korábban) szépen egymásnak adják a pontszámokat, és gyakorlatilag ugyanez zajlik a volt szovjet tagköztársaságoknál. Szépen kirajzolódik a skandináv, a török, a görög és egyéb blokk.

Magyarországra gyakorlatilag senki nem szavaz. A környező országok (Románia, Szlovákia, Szerbia) magyarjaitól kapunk szavazatokat, a törököktől (tekintettel a közös történelemre) és a moldávoktól jön még egy-egy árva pontot. Ennyi.

Magunk vagyunk. Nem szeretnek bennünket. Vagy csak senkit nem érdeklünk.

Még a szomszédos Ausztria vagy Horvátország sem méltatott minket egyetlen nyomorult pontra. Egyetlen szerelmünk, barátunk, szövetségesünk nincs.

Ahogy a labdarúgó válogatott több évtizedes kínlódását is folyamatosan ellátják magyarázatokkal, úgy ezt a nemzetközi magányt is biztosan meg lehet magyarázni, nemzetközi összeesküvés, szabadságharc, Orbán-diktatúra miegymás.

Csakhogy félő, itt valami mélyben lappangó dologról van szó, valami fatálisan csámpás nemzeti önképről, amivel kezdeni kellene valamit. Mondjuk kezdeti lépésnek szembenézni vele.