Jó, hogy vége van a napnak 1
Délig viszonylag normálisan mentek a dolgok, eltekintve attól, hogy valamiért úgy gondoltam, ha nem biciklivel, hanem autóval megyek egy befagyott tó partjára, akkor ott majd nem kell sapka, kesztyű, sál és ilyesmi, hiába kell ott 1-2 órát ácsorogni a mínuszokban.
Volt már ilyen, és lesz ilyen még.
Délután viszont úgy éreztem, hogy összeesküdött ellenem az ég és Bill Gates. Nem részletezem azt a hosszú, néma és elkeseredett küzdelmet, melyet egyszerre folytattam a fekete ördögre hasonlító számítógépemmel és az idegeimmel.
Büszke vagyok arra, hogy nem csaptam szét a berendezést, ehelyett kinyitottam az ablakot és vettem néhány mély levegőt, közben igyekeztem arra koncentrálni, hogy micsoda teljesítmény és büszkeség az, hogy nem csapom szét a berendezést, helyette mélyeket lélegzem az ablaknál.
Aztán már nem volt más vissza, mint még egyszer megírni a cikket (kicsit zanzásított, gazdaságos formában), újravágni a videót, aztán bepótolni az elmaradt munkát (sokáig lélegeztem az ablaknál.)
Igazából borzasztó hatásfokkal dolgoztam, de összességében kellően elfáradtam ahhoz, hogy jóleső elégedettség legyen most bennem.
Megcselekedtem, amit megkövetelt a délután.