Egy perccel ezelőtt hívott egy hölgy telefonon, hogy tavaly válaszoltam egy kérdésre (?), ezért most nyertem egy vesemelegítőt.

Mondtam neki, hogy szuper, mindig is egy fasza vesemelegítő volt az álmom, postázzák hát, legalább megvan a karácsonyi ajándékom. Úgyis válság van meg minden.

Kicsit csend lett a telefonban, de aztán mondta a hölgy, hogy egy kollegája személyesen hozza majd ki.

Akkor én csendesedtem el, de aztán gondoltam, játsszuk végig.

Kérdeztem, mikor jön a cuccal a kollega.

Erre mondta, hogy egyeztetnem kell vele, mert a vesemelegítő mellé alvázkezelési szaktanácsokat is ad. És nekem erre össze kellene hívnom az ismerőseimet.

Így nem lesz karácsonyra vesemelegítőm.

Mert nekem annyira használhatatlan ismerőseim vannak, hogy – ó, tudom – még egy nyomorult alvázszaktanács-parti sem hozná őket lázba.

Annyit beszélnek a meteorológusok arról, hogy nyakunkon az ide tél, hogy egészen természetesnek vettem, hogy a Kiskar utcában, a zöld lámpára várva, hull a fejemre a pelyhes fehér hó.

Na, itt van az első – konstatálom kissé megkopott lelkesedéssel.

Aztán gyanút fogok. Hidegnek hideg van, de az ég kék, bárányfelhők is alig.

De akkor honnan esik és mi?

Aztán felnézek, és látom, hogy épület állványain számos munkás tevékenykedik, lendületesen fúrva-faragva a szigetelésnek felrakandó habszivacsot.

Először azt hittem, valami új ital, aztán rájöttem, hogy csak elcseszték a boltban (szombathelyi élelmiszer) a gépelést.

Aztán hagyták így a francba.

Véletlenül sem szeretném bagatellizálni a dolgot, de valahogy ez is olyan magyaros történet.

Ha egy bokszolóval vagy egy olasz alvilági figurával történik mindez, az ember azt gondolja magában, hogy kerek a kép. De amikor egy magyar sorozatszínésszel …

Azt hiszem, már írtam róla, de mivel az ügy nem oldódott meg, újfent a blogolvasó milliókhoz fordulok.

Az alaphelyzet az, hogy vagy 15 éve jár a HVG, és az utóbbi időben kezdek ráunni az írásokra.

Van közöttük sok jó, de legalább ennyi az, ami 10 évvel ezelőtti, begyepesedett gondolkodást tükröz. Sok olyan, kissé elcsépelt témát is feldolgoznak, amelyről szilárd véleményem van, ha ennek ellentmond a cikk, nem érzem igaznak, ha megegyezik, minek olvassam. Azt hiszem, a magyar politikában eligazodok iránytű nélkül is.

Még leginkább a külpolitikai és a kulturális írások kötnek le, de ez nem biztos, hogy elegendő indok az előfizetéshez.

Szóval váltani kellene. Jönnek ilyen pontok az ember életében.

Már korábban elkezdtem nézegetni, hogy mi jönne szóba váltásként, de még a legnagyobb szombathelyi újságosoknál is siralmas volt a helyzet.

Ma elmentem a megyei könyvtára, belevetettem magam a folyóirat szekcióba, hogy egyre jobban kétségeim támadjanak.

Először olyan valamit akartam keresni, ami átfogó képet ad a világról, afféle szellemi vitamint az általános elhülyülés ellen.

Nagy elvárásaim nem voltak, csak annyi, hogy ne legyen kellemetlen, pártközeli izzadságszaga, ne legyen vallási háttere, lásson messzebbre, mint a Kárpát-medence széle, legyen okos, intelligens, tartózkodjon az ezoterikától és hát legyen tájékozottabb mint én. Mindez – különös tekintettel az utóbbi kritériumra – nem látszott túl magas követelménynek.

De semmi ilyent nem találtam. Tényleg semmit, sem jót, sem rosszat.

Ekkor legyintettem egyet, és azt mondtam: nem érdekes, majd a külpolt, gazdaságot és hasonlókat összevadászom valahonnan, koncentráljunk csak a szellemiekre.

De akárhogy túrtam fel a polcokat, forgattam fel az asztalokon heverő példányokat, semmi olyant nem találtam, amely a számomra üdvös látószögből nézné a világot. Mintha mindegyik bele lenne ragadva a maga kis világába, a filmes a filmbe, a képzőművészet a képzőművészetbe, és így tovább. Mintha ezek az emberek egymásnak írogatnának a maguk mikrovilágán belül.

Hihetetlen, hogy ne lenne igény olyan sajtótermékre, amely:

1. Amely normálisan ellát információval mindarról, ami körülöttem zajlik, az afganisztáni helyzettől kezdve a svájci részecskegyorsítón át a nagy építészeti újdonságokig. Melyek egy nagy, átfogó magazinért kiáltanak, mivel az interneten nem lehet hatékonyan összevadászni az ilyen jellegű dolgokat, ráadásul nem is monitoron olvasandó témák.
2. Amely mindazoknak heti vagy havi fogódzkodót nyúlt, akiket nem szakmai alapon, csak érdeklődés és tudásvágy miatt akarnak papíralapú formában olvasni popzenéről, operáról, regényekről, kiállításokról, filmekről és hasonlókról, jó stílusú, magabiztos háttértudású szerzők tollából. Csak azért, mert ezzel együtt érzik kereknek a világot.

Még hasonló sincs.

Közben folyamatosan arról megy a sirám, hogy haldoklik a nyomtatott sajtó.

Pedig élne az vígan, ha valaki képes lenne összeterelni a szürkeállományt és a tőkét. Mert szerintem az olvasói igény megvan rá. Egy emberé legalábbis biztosan.

A szemem már nem olyan jó, mint egykoron, de az alábbi feladvány azért kissé morcossá tett.

“… nem is érti hogy Apa arra tanít minket hogy az ember csak fölgyülemlett anyag csak fűrészporral megtömött rongybaba a fűrészport meg a szemétdombról söprik össze ahova a régi rongybabákat kihajítják és a fűrészpor kifolyik hogy miféle lukon és hol az nem rám tartozik rongybaba ami még nem halt meg.” Faulkner: (A hang és a téboly)

A könyvet – amely az említett regény mellett még egy kisregényt tartalmaz – 50 forintért vettem a könyvtári leárazáson.

Valahogy érdekesen alakulnak az ár/érték viszonyok. Én mondjuk nem mindig bánom. Egyszerűen csak észnél kell lenni és magabiztosan tudni a tutit.

Soha nem csattant ki az egészségtől a lelkem, de padlót igazán akkor fogott, amikor nyáron vagy két hétig elfelejtettem öntözni.

Utána persze lelki-ismertet furdalásom lett egy kicsit, raktam ide, raktam oda, öntöztem, szárítottam, nézegettem. Énekelni sem énekeltem neki, tehát igyekeztem megkímélni a lelkét is.

Jó zenéket hallgatott.

De a leépülési folyamatot nem tudtam megfordítani, egyre ramatyabbul nézett ki a drága. (Még nevet nem adtam neki.)

Aztán a múlt héten levittem az irodatömb előtti Perint-partra, kitéptem a cserépből, amennyire tudtam, lemorzsoltam a sűrű szövésű gyökérlabdáról a földet, amit aztán egy közeli vakondtúrásból pótoltam.

Aztán felvittem a helyére, és most várom a csodát. Ami – ahogy látjátok ti is – eddig nem nagyon jött meg.

Vacskamatit üdvözlöm.

A hátsó udvarunkat egy garázssor vége zárja, melyen nagyon látványosan fut a vadszőlő. A látvány nyáron is kellemes, de a garázsfal ősszel talán még szebb.

A dolog pikantériája, hogy a korábbi években novemberre mindig vörösre váltottak a levelek. Idén viszont úgy döntöttek, inkább narancsszínbe hajlóak lesznek.

Alkalmazkodnak a helyzethez, mondhatni.

Ma reggel a Savaria Mozi mellett jöttem el, és egyből feltűntek az épület oldalán futó elektromos betűk, amelyek arról tájékoztatnak, hogy éppen mi van műsoron.

Tiszta Amerika.

Kissé rontja az összképet, hogy a betűk alatt, mellett, felett munkások tucatjai szorgoskodnak, furnak, faragnak az épületen. Azon az épületen, amelyet papíron két hete átadtak.

Amerika persze messze van.