Nem akartam a hivatalos beszámolóba tenni, mert kissé más síkra terelte volna annak magvas üzenetét, de nem hallgathatom el, hogy tegnap este UFÓ-t, sőt – ahogy a mellékelt ábra mutatja – UFÓ-kat fotóztam Szombathely felett.
Itt vannak:
Semmi digitális trükk, semmi képhiba vagy ilyesmi, szabad szemmel is jól láthatók voltak.
Mi ilyenkor a hivatalos eljárás? Elég, ha itt közzéteszem, vagy be kell jelenteni valahol egy formanyomtatványon, illetékbélyeggel stb.?
Múlt hét elején némi meglepetéssel vegyes bosszankodással konstatáltam a Kiskar utcai Smatch közelében, hogy a jobb kezem feje felől érkező, tized másodperc hosszú karéló hang azt jelentette, hogy a karórámmal lekoccoltam egy beton villanyoszlopot.
„Micsoda hülyeség, máskor nagyobb ívben kell kerülni az akadályokat” – konstatáltam, majd megpróbáltam letörölni az üvegről a rákenődött betonport. Ami nem ment, mivelhogy a betonpor nem betonpor volt, hanem karc. Karcórám lett, mondhatni.
Nehezen szokta a szemem az új dizájt, és még nehezebben fogja, ugyanis – már-már szinte hihetetlen – ma megint koccoltam vele, a változatosság kedvéért nem egy betonoszlopot, hanem egy vasajtó szélét.
„Mi a jó isten ez? Mit akar közölni velem az élet ezekkel az órajelzésekkel” – tűnődtem el vagy két másodperc erejéig, aztán ennyiben maradtam.
Az óra üvege tehát egyre karcosabb, és még az sem nyújt vigaszt, hogy nem az a tipikus csúcsmodell.
Amikor vettem, az eladó először egy 4 ezer forintos modellt mutatott, de felvilágosítottam, hogy ennyire komolyra azért nem gondoltam. Kicsit megrezdült az arca, de előbányászta ezt. Mellesleg másodpercre pontos évek óta.
Most már csak az a kérdés, mikor lesz a harmadik kocc.
Sokáig, cirka 20 évig ez volt az én utcám. Papíron ugyan nem ez, hanem egy erre merőleges, de gyakorlatilag ez, mert erre nyílott (és most is nyílik) a kiskapu és a nagykapu.
Mondanom sem kell, hogy magába zár néhány emléket, mint minden rendes szülőutca. Ezeket most nem fedném fel, sem édeset, sem keserűt, de annyit elmondok, hogy azért is érdekes ez az utcadolog, mert – most tudatosult bennem újra – nincs neve az utcának.
Egyedül a mi kapunk nyílott erre.
Szóval még esély van, hogy valahogy rólunk (család stb.) nevezik el.
Kár, hogy egyetlen porcikám sem gondolja komolyan, és nem is kívánja.
Nem erről szól a dal, de ez ránézésre is gondolom egyértelmű.
Várom a jelentkezését annak, akinek szebb utcája van vagy volt.
Akartam írni szép hosszút, okosat róluk, de nem lett belőle semmi. Még nem tudom, hogy bánni fogom vagy örülök majd neki.
Majd írnak róla mások. Szerintem nem nagyon fogom elolvasni őket. Nem azért, hanem mert.
Túlságosan, mondhatni.
Pedig nem is telibe. Azt korábban kellett volna.
Soha nem értettem, hogy mi a jó a szaunában, az ember csak ül abban rohadt a melegben, izzad, mint egy ló és unatkozik. Közben elmegy az ideje, és még fizet is mindezért.
Most meg ezt olvasom: „Meghalt az egyik versenyző a finnországi szauna-világbajnokság döntőjében. A bajnoki címért egy orosz és egy finn versenyző ült be a 110 Celsius fokra fűtött szaunába. Hat perc után a szervezők lefújták a mérkőzést, de a versenyzők elájultak, és az orosz férfit már nem tudták megmenteni.” Innen.
Mit ne mondjak, a hír nem hozta meg jobban a kedvemet a dologhoz.
A gőz egyébként még csak-csak, főleg ha utána van jégterem vagy mi, ami azért visz egy csipetnyi csavart a történetbe.
Ihlettől vezérelve kitaláltam, hogy tankönyvet fogok írni kommunikáció szakos hallgatók számára. Nagy biznisz, mert beláthatatlanul nagy a célcsoport, most már csak egy jó kontakt kell, aki kötelezővé teszi a könyvet az érintett felsőoktatási intézményekben. Talán nem reménytelen, főleg ha felajánlom, hogy a haszon egy részét esetleg megosztom, akivel kell.
Minden tankönyv alapja a megfelelő mennyiségű definíció és felsorolás. Ezeket lehet számonkérni egy ZH-ban vagy egy vizsgán, ezek segítségével lehet buktatni vagy jelest adni. Afféle mankó a diáknak, mankó az oktatónak. (Értelmük persze zéró, de ez nem tartozik a tárgyhoz, az iskolák által közvetített tudás 90 százaléka ilyen, úgyhogy hagyjuk ezt a szőrszálhasogatást.)
A tankönyvben – miután tisztáztuk az interjú fogalmát – ott lesznek majd felsorolva az interjúk típusai is. Ezekről a következőt kell majd bebiflázniuk a vizsgázóknak.
Az interjúk típusai:
1. A sztenderd interjú: a riporter paneleket kérdez, az interjúalany paneleket válaszol. Gyors, hatékony módja az interjúkészítésnek. (80 százalékban alkalmazott.)
2. Az ihletett riporter interjú: a riporter próbál a közhelyeken kívül is kérdezni, de az alany szigorúan panelekben válaszol. („Elismerem, vannak még javítanivaló területek, de több kitörési pontot is látok.”) (9,5 százalékban alkalmazott.)
3. Az ihletett interjúalany interjú: az interjúalany nagyon szívesen mondana személyes, izgalmas válaszokat, de a riporter nem kockáztat, marad a közhelyes kérdéseknél. (És mit érzett akkor, amikor …?” ) (9,5 százalékban alkalmazott.)
4. Az érdekesebb interjú: A riporter kreatívan kérdez, az interjúalany pedig veszi a lapot. (1 százalékban alkalmazott.)
A tankönyvön jól fogok keresni, veszek egy házat valami vadvíz partján, és többé nem fogok interjúkat készíteni.
„Megmutatjuk, hogy kikből lehet a jövő Bódi Sylvije” – így csigázta az érdeklődést a nem tudom milyen műsor előtt a TV2 egyik arca.
Ezért kell résen lenni az úgynevezett híradó után kapcsolóügyben.
(Vallomás: Azért Bodi Sylvi helyesírásának utána kellett néznem.)
A poszt címében feltett kérdésre a nyilvánvaló válasz a „könyveket” lenne, de ez csak annyira igaz, mint a közhelyek általában. Azaz igaz, de snassz kimondani, hacsak nem vagyunk valami jó kis vidéki média. (Na jó, persze. azok vagyunk, de olyan, amely igyekszik kikerülni az olyan mondatokat, hogy valaki „fergeteges sikerrel koncertezett tegnap este”.)
Hogy ezen kellemes kis intellektuális kitérő után rátérjünk a valódi válaszra: azt szeretem a Berzsenyi Dániel Könyvtárban, hogy olyan közintézmény, amelyből a felújítás során nem sajnálták ki a pénzt. És ez a nemsajnálás nem csak papíron (és titkos svájci bankszámlákon) látszik, hanem például a berendezésen, dizájnon, egyebeken.
A könyvtár ugyanis minőségi bútorokat kapott anno, olyan fákat, textíliákat, székeket, asztalokat, olvasólámpákat, egyebeket, melyeket jó megérinteni, jó érzés használni, és melyeken nem nagyob fog az idő foga.
Méltó a helyhez, mondhatni (kissé közhelygyanúsan).
Mindenesetre egész fura érzés ücsörögni ott a térben, és elgondolni, hogy nahát, nahát, lehetne esetleg így is.
A Savaria Mozi építkezésénél az utóbbi napokban egy csinos, masszív korlát épült az emeleti teraszon, olyan, amely feltehetően megfelel minden munkavédelmi előírásnak.
A korlátot már vasárnap elkezdték építeni. Egy nappal azután, hogy az építkezésen lezuhant, és súlyosan megsérült egy fiatal munkás.
Gondolom nem én vagyok az első, aki megfigyelte, hogy nálunk minden intézkedés utólag történik.
Akkor építünk gátat, amikor már mindent elvitt az ár, akkor próbáljuk megelőzni a bűnt, amikor már megtörtént, akkor papolunk gazdasági reformokról, amikor már gallyra tettük az egész országot, és akkor adunk át kulturális fővárost, amikor már rég más város az.
„Mint elátkozott királyfi
Túl az Óperencián”
Élénken emlékszem arra a kissé görbe szombathelyi estére, amikor a társaság több férfitagja is azon tűnődött a bor felett, hogy elmúlt 40, és hogy akkor most mi van.
„Nem irigyellek benneteket” – mondtam, miközben szememben huncut mosoly bujkált, és magamban elégedetten nyugtáztam, hogy nekem addig még van pár jó évem.
Már-már szinte hihetetlen (sic!), hogy milyen gyorsan elillant az a közel egy évtized, hogy közben mennyi minden történt, és hogy szinte semmi sem.
És hogy idősebb vagyok immár azoknál a férfiaknál, akik ott az asztal körül olyan idősnek látszottak.
Mindez onnan jutott eszembe, hogy olvasom: „Barack Obama szerdán ünnepli 49. születésnapját”.
Nem irigylem a fickót, mivelhogy nekem addig még van pár jó évem.