A múltkor egy poszt erejéig már felvillantottam a Borsonline.hu korrekt tudósítását az Air France-gép eltűnéséről.

A portál láthatóan nagyon belevetette magát a témába, és ennek a lelkes csapatmunkának, ahol is újságíró és grafikus (vagy a Google) vállvetve küzd valami nagy és nemes cél érdekében, meg is van az újabb, minden ízében zamatos gyümölcse.

Íme:

Amúgy az írás konklúziója:

“Már korábban is volt rá példa, hogy nyomtalanul eltűntek gépek, pilóták: 1968- ban a Budapest–Bukarest járat pilótái ufót láttak a gép közelében, 1980-ban pedig Ferihegy felett figyeltek meg azonosítatlan repülô tárgyat. Amíg nem találják meg a roncsokat, nem zárható ki ez a feltételezés sem – mondta a Borsnak Kriston Endre ufószakértő.”

Én megértem, hogy ez kell egy leszedált ország leszedált lakóinak, azt is, hogy a szegény újságírónak élnie kell valamiből, a tulajnak meg kell a profit, hogy továbbra is fenntarthassa a nyaralóját Dominikán, amihez kiváló eszköz egy repülőgép-szerencsétlenségbe ágyazott családi tragédia, szóval mindent megértek, ettől függetlenül még gusztustalan mint a fene, ha ilyen címeket adnak egy cikknek:

„Álmukban érte a halál Ritáékat az Air France lezuhant járatán”

Aztán a szépirodaloom, a kifinomult elbeszélő kedv is megjelenik a kollega művében:

„Élményekkel és kellemes emlékekkel telve, boldogan szállt fel a négy magyar a gépre Rio de Janieróban, miután három felejthetetlen hetet töltöttek az országban. Egyikük sem gondolta volna, hogy ez lesz életük utolsó útja, mert a repülőgép három és fél óra múlva az óceánba zuhan.”

A Borsonline-on megjelent írás linkjét a dafke nem adom meg. Enélkül is zabálják gondolom. Igaz, sokan meg nem.

Ismét játékra invitállak benneteket. A játékszabályok csak annyiban módosultak, hogy most nem Szombathely a helyszín.

Segítségül annyit azért elárulok, hogy Vas megyében, azon belül egy forgalmas főút mentén készült ez a kedves, vidéki idillt sugalló kép.

Azt hiszem, egy fokkal nehezebb a kérdés, mint a korábbiak, de eddig minden találóst kérdést megfejtettetek.

A helyes megfejtést beküldő főszerkesztői szóbeli dicséretbe részesül, de egy közös nagyfröccsöt/őszilét/kávét sem zárok ki. Igaz, ez utóbbiakat azzal sem, aki nem küld be helyes megfejtést.

Olvasom, hogy mi is okozta a brit parlamentben a világraszóló botrányt, amelynek során elemi felháborodás tört ki a szigetországban, olyannyira, hogy a lakosság kétharmada azonnali előrehozott választást akar, mások nekizuhannának az alkotmány és a választójogi törvény radikális átírásának.

Az ügy nyomán – 300 év után először! – lemondott a parlament elnöke.

Mindennek a forrása a brit honatyák költségelszámolása. A törvények szerint ott a költségek közé sorolható egy második, a képviselői munka ellátásához szükséges lakás fenntartása. Ezt kihasználva a képviselők olyanokat számoltak el, hogy fametszés, lakásfelújítás, kutyaeledel és fürdőkád dugó.

Ezért van most borulóban a brit demokrácia.

Kispályások.

A biológiában és rovarisztikában jártas olvasókat kérdezem, hogy ez vajon milyen teremtés?

Amúgy elképesztően hatékonyan tud kapaszkodni.

Egyedül az autóban, száz kilométer körüli tempó a nyolcas úton. Nyár, süt a nap, az ablak lehúzva, könyököm kilóg, bevág a menetszél, csapja kicsit arcom. Így szeretem.

Hirtelen valami apró, sötét cikkanás balról, tompa koppanás a szélvédő jobboldali részén. Mire odakapom a fejem, már semmi. A visszapillantóban látom, hogy a madár vergődve belezuhan az út mentén vadul burjánzó zöld természetbe. A tavasznak extatikusan örvendő fák, bokrok, virágok befogadják a kis testet. Megöltem egy madarat. Ennyi egy élet.

„Te, Petya, nem megy jobban ez a gép, mint 25” – kiabálja hátrafele a férfi
az elektronikus kismotor nyergéből a mögötte – láthatóan igen kényelmes tempóban – kerekező haverjának. Hangjában némi csalódottság bujkál.

„Miért, elég az, nem?” – jön a vigasztaló válasz Petyától.

Ennyiben maradnak.

Én meg újfent megerősítést kapok abbéli hitemben, hogy az elektronikus kismotor beszerzésével még várhatok száz-kétszáz évet.

Délután van, majdnem este, el kellene menni futni. El is megyek, de a zoknimat nem cserélem át futózoknira. Ez úgyis csak hanta – gondolom -, a fogyasztói társadalom teljesen értelmetlen specializációinak egyike. Jó lesz a normál (kínai?) zokni is, amiben egész nap elvoltam.

Beleugrom a futócipőmbe, neki is vágok az útnak, majd egy fél kilométer után a Zanati út elején konstatálom, hogy valami nem oké a sarkamnál. Lenézek, kissé rózsaszín ott lenn, – véres -, dörzsöli a cipő a lábat. Leguggolok, szorosabbra fűzöm, futok tovább. De a helyzet cseppet sem lesz jobb. Nem a zoknis láb mozog a cipőben, hanem a cipő és a zokni együtt reszeli a sarkat. Amely már nem rózsaszín, hanem piros. A Tescónál már vérzik, mint a rosseb, és mire kiérek Zanatra, már annyira zsibbad, hogy megszűnik a fájdalom. Így azért sikerül hazaloholnom, de a lábam pár milliméterrel mintha rövidebb lenne.

Napokig sántítok, bicegés közben megállapítom, hogy a specializáció nem biztos, hogy mindig hátrányos.

Amúgy egy pár kínai zokni 300 forint körül mozog, egy Nike vagy Saucony futózokni 1000-1500 forint.

Ez utóbbit ma ráhúztam a még mindig kissé sebes lábra, és gond és fájdalom nélkül lefutottam az adagomat. Tudnak valamit.

A legkomolyabb gazdasági szakportálok is igyekeznek lépést tartani az olvasói igények változásával.

Itt például a Pénzcentrum.hu, amely a világ leghülyébb vécéit dolgozta fel írásában.