És akkor megint ott ültem a londoni piros busz emeletén, és megint átmentünk a nagyváros nem túl jóhírű környékén, ami tele van bevándorlókkal, feketékkel, sárgákkal és fehérekkel, magyarokkal is jócskán persze, mert sokaknak valamiért még mindig jobb Hackney-ben, mint idehaza, és akkor feltűnt, hogy mennyivel rendezetteb, pofásabb a környék, mint amikor utoljára jártam arra.

Azt nem tudom, hogy mi történt más, hasonló helyeken, talán sokkal rosszabb lett minden, talán ott is javult, pedig jó lenne tudni, mert szeretem a tényeket, ellenben bosszant az összevissza hablaty.

És akkor századszorra is arra gondoltam, hogy van egy valós probléma, amelyről itthon nem lehet beszélni, illetve lehet, de csak egyféleképpen, mert aki nem úgy, az bélyeget kap a homlokára, viszont az egyféleképpen beszéd mellőz minden valóságot, rafináltan csúsztat, ezért hazudik, és teljesen mindegy, hogy mi is történt Hackney-ben, mint ahogy az is teljesen érdektelen, mi a helyzet a szomszédos Bécsben.

Mert nem szembenézni, megoldani akarjuk a problémát, csak meglovagolni, félremagyarázni és rossz emlékű szlogenekkel alantas érzelmeket szítani, majd learatni a gyümölcsöket, mert ez az egyszerűbb és ez hoz többet a konyhára, és gyakorlatilag mindegy, hogy mit is láttam a busz ablakából.