Ahogy célozgattunk rá (magyarul pontosan megírtuk), az idei karnevál alatt az Isiscommal közösködve négy napra kivonulunk a Fő térre, hogy ott ingyen és bérmentve internetet biztosítsunk minden rászorulónak. Mert rendesek, lelkesek és kreatívak vagyunk. Egyébként tényleg.

Amint a mellékelt ábra mutatja, a sátor már áll, pontosan a Szentháromság-szobor tövében. Holnap még finomítunk rajta kicsit, aztán nagyüzem.

Bloggerek, szimpatizánsok, olvasók, nemolvasók, gyertek.

Ma délután volt az idei karneválszínháznak (Moliere: Scapin furfangjai) fotós főpróbája.

A képeket itt tudjátok megnézni.

Talán nem kotyogok ki üzleti titkot, ha elárulom, szűkösen vagyunk a szerkesztőségi két szobában, ideje lenne nagyobb léptékben gondolkodni.

Ezért is örültem meg, hogy az Andrássy úton megláttam ezt a két ingatlant.

Egyik eladó, a másik kiadó.

Méretét és karakterét tekintve mindkettő tökéletesen megfelelne székháznak, legalábbis egy darabig. Gondot esetleg csak az jelenthetne, hogy alkalmanként megjelenjünk azokon a fontos szombathelyi sajtótájékoztatókon, amikor helyi politikusok felolvassák a Budapestről kapott éppen aktuális direktívákat.

Szegény állami alkalmazottak. Míg a versenyszférában bármennyi is összejöhet, az állami szférában azért mégiscsak vannak valami határok. Itt van például a MÁV, amely a nagyvonalú BKV-hez képest egyenesen smucignak tűnik a maga 5 milliós havi átlagfizetéseivel, ráadásul végkielégítésként még a tíz misi is alig jön össze.

Nem is értem, hogy mit bohóckodnak ezek a remek emberek ott ilyen morzsákért.

Mondjuk azt sem, hogy senkinek nem jut eszébe ezt a problémát mondjuk egy mogyorófavesszővel orvosolni. Ha másként nem megy.

Innen.

Nem nagy lelkesedéssel, de megjöttem. Nem a Sziget miatt maradtam volna ott, ahol, de ezt a szálat most valahogy nincs kedvem boncolgatni.

Ami viszont stabil. Továbbra is tetszenek a fesztiválok alaphangulatához alapjaiban hozzátartozó nyilvános vizeldék.

Megvan a maga üzenete, ahogy a férfiak állnak és pisilnek a tömegben, kicsit elszeparáltan, de mégis az események középpontjában. Ha a közpénzek útja is annyira nyilvános lenne, mint a férfikezek jó ismert mozdulatai a műanyag falnál, már régen felépült volna a kapitalizmus.

Közben tettem fel képeket is. Úgy döntöttem, az erősebbeket nem publikálom.

Évek óta inkább nyiszálás, semmint vágás történik a konyhában, ami elég irritáló, még akkor is, ha az élelmiszerek feldolgozottsági fokának rohamos emelkedése miatt számottevően könnyebb ma szeletelni, mint volt az mondjuk 20-30 éve.

A nagy elhatározás hétvégén született meg, miután nekem jutott az a hálás feladat, hogy felszeleteljem a kissé még fagyos marhalábszárat. A nyiszálás cirka akkora kínlódás volt, mint a magyar egészségügy átalakítása.

Szerencsére a városban van még aktív késes, még nagyobb szerencse, hogy emlékeztem is rá, hogy hol. Be is vállalta a cuccot, tíz kést élezett meg 800 forintért. Nagyon korrekt ár-érték arány.

Este már boldogan, vidáman, felszabadultan szeleteltem a sajtot, annak tudatában, hogy ma – a késes segítségével – egyértelműen sikerült jobbá tenni a világot.

Ha megjövök a Szigetről, viszem a baltát is.

Az, hogy lenyúlják a BKV-t, a MÁV-ot, az autópályákat, az állami cégeket és az ehhez hasonló célpontokat, egészen megszoktuk, lassan egy kismínuszos hírt sem érdemelnek a sajtóban.

Ez a temetkezés viszont új dolog, mármint a közpénzeket onnan is kiszippantó vetülete. Pécsi kreatívok – azaz a temetkezési vállalat vezetősége – 630 koporsót vásárolt 12 millió forintért, úgynevezett szociális temetésre, miközben a városban egy évben mindössze 60-100 szociális temetés van. Bespájzoltak belőle, mondhatni. Nagyjából egyébként ezzel védekeznek az illetékesek is: azt mondják, nagyobb tételben olcsóbban lehet koporsókat venni. Úgy néz ki, lebuktak. Tanulság: nemcsak koporsó terén érdemes nagyobb tételben játszani.

Innen.

Körülbelül 15 kilométer van már a lábamban, amikor a külvárosok külvárosába érek. Böszme nagy házak, magas kerítés, gondozott útszegély. A ház előtt egy középkorú házaspár éppen búcsúzik egy látogatótól, vasárnap esti idill, merthogy el is felejtettem mondani, este 7 óra körül lehet. A látogató az autó mellett áll, az ajtó nyitva, beszállni készül, de még kedélyesen elkötik a látogatás utolsó szálait.

Nagyjából ennyit vesz be a szemem a helyzetből, amikor látom, hogy a nyitott kertkapun keresztül egy hatalmas fehér kutya szalad az utcára, a házigazdák nem veszik észre, viszont a kutya engem igen. Azonnal hozzámrohan, talán tetszik neki az izzadtságszag, és élénken érdeklődni kezd irántam, ami abban nyilvánul meg, hogy orrát odanyomja a lábszáramhoz, szemében pedig ott a további közelebbi ismeretség iránti vágy.

„Szuper” – gondolom magamban, miközben megállok, mert valahogy nem akarok az állat lábára lépni. Lábizmaim megörülnek az ajándék pauzának, a szellem inkább a kutyával törődik, így aztán integetek a búcsúzó háziak felé, hogy jó lenne, ha csinálnának valamit a jószággal, mielőtt mondjuk játékból belém mereszti a szép fehér fogazatát.

„Nem bánt a kutya, nem kell félni tőle!” – kiabálja felém az ilyen szituációkban kötelező szlogent a hölgy, amitől ideges leszek. Egyrészt miért nem lehet valami kreatívabbat, frappánsat mondani, miért kell mindig az elcsépelt fogalmakhoz ragaszkodni, másrészt meg a 6-8 méterről odavetett mondat nagyjából annyira megnyugtató, mint amikor a kormány nyolcvanadszorra biztosít, hogy most már tényleg csak egy kis áldozat, és rendben lesz minden.

A különbség mondjuk az, hogy a kutya tényleg nem bántott.

Valahogy olyan szép kerek történet ez. Tetszik. Vigyázni kell a kuruc érzelmű harcsákkal, főleg, ha mozdulatlanná dermednek.

“Egy százkilós magyar harcsa megharapta az őt egy Győr melletti tóból kifogó osztrák horgászt. A 36 éves alsó-ausztriai tanár egy társának akart segíteni a 2 méteres hal kihúzásában – írta a Kronen Zeitung című osztrák lap. Az állat két órán át körözött a csónak körül, majd mozdulatlanná dermedt. A horgász ekkor dobta le a zsineget a három méter mély vízbe, de igencsak meggyűlt a baja a hallal, az a lábába harapott, és magával rántotta a vízbe. A megtámadott férfi végül csak rúgásokkal és ütésekkel tudott megszabadulni a harcsától, lábán a seb erősen vérzett, a hal pedig elmenekült. “Évente negyven harcsát fogok, de ilyet még soha nem éltem át” – mondta a ternbergi horgász.”

Innen.