Jó lassan, de jó nagyot futottam tegnap, közel két óra alatt bejártam Szombathely egy rakás városrészét.

Leginkább Oladon (a faluban) tört rám a szemlélődő kedv, most volt energián és szemem (ha gyorsabban loholok, semmit sem látok) rácsodálkozni azokra a házakra, amelyek itt épültek az elmúlt években.

Két következtetésre jutottam. Egyrészt konstatáltam, hogy igaza van azoknak a bársonyzakós szociológusoknak és politológusoknak, akik már jó ideje azt szajkózzák, hogy anyagilag vészesen kétfele nyílt az ország.

Ennél izgalmasabb azt megfigyelni, hogy a pénz mennyire képes felnagyítani az ízlést, avagy az ízléstelenséget. Kevésbe tehetős városrészekben leginkább csak utalás szintjén kapunk választ a lakók esztétikai orientációjára, ám a tehetősebb környéken mindez nagydobra van verve.

Az újonnan épült, kisebb palotákra emlékeztető épületek között vannak gyönyörű, harmonikus, a szemnek igencsak kellemes házak, és – nagyjából ugyanekkora számban – öncélú, hivalkodó, igencsak gázos, de annál gigantikusabb tákolmányok.

Szóval az utcáról nagyjából következtetni lehet, hogy a falakon belül mi lehet a könyvespolcokon, mi mehet a tévében, miről szólhatnak a családi párbeszédek.