„Egy ember simán összehozna egy minimálbért, ha utánunk jönne és összeszedné, amit elhagyunk” – mondta úgy tíz évvel ezelőtt öcsém, utalva az egyik közös tulajdonságunkra, miután egy hanyag mozdulattal fent hagytunk valamelyikünk pulóverét a vonaton.

Tegnap, mire hazaértem, nem volt rajtam sapka. Visszapörgettem a fejemben a nap eseményeit, különös tekintettel a helyszínekre, melyek többségén ma ismét megfordultam. És sapka után kajtattam. Sapka persze sehol.

Utolsó tippem a Szimfónia Kávézó, ahova öt perc erejéig tértem be tegnap. Mondom a pultos hölgynek, mi járatban, azt mondja, nem tud sapkáról, de megnézi hátul. Elmegy, majd messziről kérdezi, hogy milyen volt. Mondom neki, hogy fekete, kötött. Ilyent találtunk, mondja örömmel, majd hozza előre, én meg boldog vagyok, hogy a főhős mégiscsak megkapja kitartásáért a jutalmát. Egészen addig, amíg kézközelbe nem kerül a sapka, ami feketének fekete, kötöttnek is kötött, ám a felirat az elején nem stimmel.

„Egészen közel voltunk hozzá” – mondom a hölgynek, aki láthatóan még nálam is jobban elszomorodik az események ilyentén alakulásán.

Amúgy is nemsokára itt a tavasz.